Mayer Bernadette bemutatkozó egészestés alkotása egy valószerű élethelyzetet boncolgat elképesztő színészi játékkal, kibeszéletlen, mégis őszintén és sosem sziruposan áradó érzelmekkel.
Ahogy egy aluljáróba érkezve átmegyünk a napsütésből az árnyékba, úgy kerül a cukorbeteg Krisztina (Für Anikó) is a látók világából a vakok közé – sugallja egy gyönyörű totál a film elején: a határ bántóan éles, félárnyékos zóna nemigen akad, az egyre növekvő sötétség pedig ott vár rá rendíthetetlenül, a maga csendes végtelenségével. Nem feltétlenül ijesztő, egyszerűen csak ott van – így hozza az élet. Krisztina szerencsésnek mondható: erős, de ráhangolódni nehezebben tudó édesanyja (Hámori Ildikó) és felnőtt fia, Máté (Vilmányi Benett) is segíti, az átmenet mégsem egyszerű időszak. De nem Krisztina a Mommy Blue egyetlen főszereplője. A huszonéves Máté is élete fordulópontjánál tart, hiszen kisfia születik, sőt, a párja (Waskovics Andrea) életén is csavar egyet a szakmai továbblépés soha vissza nem térőnek tűnő lehetősége. Mit lehet tenni, ha ennyire összekuszálódnak az élet szálai? Nem egyetlen hétköznapi hős filmje tehát ez, hanem egy párosé, amely a(z) (film)idő múlásával párhuzamosan egyre szorosabban összekovácsolódik, miközben egy lehetséges törés pillanata Damoklész kardjaként lebeg fölöttük.
A Mommy Blue az átmenet, a kiszolgáltatottság és az erkölcsi dilemmák filmje. Mi az a határ, amin túl önzőnek érezzük az anyát, akinek egy szem fiára van szüksége ahhoz, hogy életben maradhasson? Kötelességét teljesíti vagy szeretetből fakadó odaadással segít a fiú, akit az anyja egyedül nevelt fel? És meddig terjedhet az áldozata, kockára teheti-e a saját boldogságát és fiatal családjáét is, hogy az anyja mellett maradhasson? Ki meddig bírja cérnával?
A sok kérdésre a válaszok is megérkeznek, nagyon lassan, kiszámíthatatlanul és valami keresetlen és a téma nyomasztó volta ellenére is laza természetességgel, s ez elsősorban az erősen színészközpontú film anya-fia párosát alakító Für Anikónak és Vilmányi Benettnek köszönhető. Érezhetően fölösleges zsákutcáktól mentes forgatókönyvet kaptak, amelynek a legtragikusabb, legabszurdabb pillanatait és a párbeszédek olykor groteszk humorát is tökéletes egymásra hangolódásukkal és csodálatos arcjátékukkal teszik hitelesen belülről fakadóvá, a szereplőjük által megélt folyamatot pontosan követhetővé. A történet hitelesen végigköveti a megváltozott élethelyzet felfogásának végpontjai közötti folyamat összes állomását a tagadástól a szembenézésen és az összeroppanáson át az elfogadásig és az emberi méltóságot megőrző talpra állásig.
Ha már a látás és annak elvesztése a téma, különösen izgalmas és dramaturgiailag is meghatározó szerepe van a filmben a festményeknek. Krisztina művészettörténész és tanár, s ha szavakkal nem is siratja a látása elvesztését, különösen tragikus, hogy általa a munkaeszközét is elveszíti. A művészet az életeleme, ellentétben Mátéval, aki teljesen párhuzamos ezzel a világgal, mégis anya és fia összekapcsolódásának legfontosabb eszköze lesz néhány festmény, amely megfogalmazza a kimondhatatlant, s amelynek az üzenete aktuálisabb mindkettejük számára, mint valaha gondolták volna (nem mellesleg a a képek nézegetése a komikum újabb, életszerű forrása).
Egy festmény (Jules Joseph Lefebvre: La charité romaine) és Cimón és Peró legendája kapcsán már a film legelején elhangzik, hogy „nem ez az élet természetes rendje” – és valóban: az élet természetes rendje szerint a szülő gondoskodik a gyermekéről, amíg az felnő és önállóan boldogulni képes. A Mommy Blue ilyen értelemben egy fordított felnövéstörténet: a gyermek vigyáz az anyjára, amíg az fel nem nő az új élethelyzetéhez, meg nem tanul járni – a szó szoros és átvitt értelmében is – és a maga módján újra átlátni a világot. Az a film eleji játék a festménnyel a Mommy Blue játéka is a nézővel: a szavak túl kevesek a „valóság” érzékeléséhez, bőven elég csak látnunk Krisztina és Máté hétköznapjait, és pontosan értjük, érezzük minden gondolatukat. Remek dobbantás ez egy pályakezdő rendezőtől.
