A kórus a címéhez méltóan a zene piedesztálra emelésével, ám különösebb kockázatvállalás nélkül mesél háború és művészet civilizatorikus konfliktusáról.

Az angol vidék fiktív, Ramsden nevű kisvárosának ifjú titánjai, Lofty (Oliver Briscombe) és Ellis (Taylor Uttley), akárcsak kamasz sorstársaik szerte a világon, legszívesebben maguk is a szerelmet kergetnék, ha országuk hadserege éppen nem a németek ellen vívna tengeri csatát az első világháború derekán. Jóllehet két halálhír kézbesítése között jut némi idő a románcra is, ahogy közelítenek a besorozható életkorhoz, fiatalságuk egyre ingoványosabb talajra kerül. Amikor a település szebb napokat is megélt kórusa általános meghallgatást hirdet, a társkeresés reményében az énekre korábban legfeljebb furcsa hóbortként tekintő hőseink is megmérettetik magukat. A nagyon heterogén, mecénás hivatalnokot, egyszerű péket vagy épp frissensült hadirokkantat is magába foglaló énekkar élére hosszas töprengés után pedig egy olyan karnagyot (Ralph Fiennes) állítanak, aki elmúlt éveit pont a gyűlölt Németországban töltötte.

A film korán leveti magáról a karakterközpontú történetszövést, helyette inkább a fejét éneklésre adó, egyre nagyobb létszámú kollektíva egészére helyezi át a hangsúlyt. Mindenki megkapja a maga epizódját, de az alkotók jól láthatóan az egyre fontosabbnak számító ügy, nevezetesen az Edward Elgar-darab, a Gerontius álma előadására összpontosítanak. Az egyes szereplők jellemfejlődését is ennek megfelelően inkább a produkcióhoz fűződő viszonyuk, mintsem személyes döntéseik alakítják: ahogy a kórus tagjai egyre elhivatottabbak, úgy magánéletükben is egyre jobban kiteljesednek.

A kórusban való helytállás természetesen túlmutat az egyszerű önkifejezésen. Nicholas Hytner több témát is érint filmjével, a vezérmotívumot azonban mégiscsak a háború okozta testi és szellemi rombolás és az azzal szembenálló teremtő művészet (zene) párharca képezi. A film ezen aspektushoz még némi aktualitást is társít: a tehetséges, ám a sokáig mégiscsak Németországban dolgozó karnagy, Henry Guthrie nem csak hogy kishíján tiltólistára kerül, hanem hiába javasolja előadásra Bach, Beethoven vagy éppen Brahms műveit, a vezetés hallani sem akar a német zeneszerzőkről. A napjainkban különböző minőségekben is virágzásnak indult cancel culture édeskés kifigurázása ez, gondoljunk csak az iskolai tanagyagból az orosz-ukrán háború miatt itt-ott kiszortírozni kívánt Dosztojevszkij- vagy Puskin-szövegekre.

A kórus itt azonban nem áll meg és érintőlegesen még adaptációs kérdéseket is górcső alá vesz. A brit zeneszerző kiválasztott darabját az egyre inkább összeszokó kórus ugyanis akkori jelenük aktualitásának megfelelően, mintegy ki nem mondott traumafeldolgozásként háborús köntösbe öltöztetné: az eredeti, transzcendentalitásban gondolkodó művet, melynek főhőse maga a haldokló Gerontius, a profán és véráztatta valóság talajára kívánják lehozni – mint később kiderül, a szerző legnagyobb megbotránkozására. Az átiratban még Istenhez fohászkodó Gerontius immár pelyhes állú katona, aki a lövészárkok rengetegéből egy ápolónőhöz intézi utolsó énekét.

Ha további értelmezéseket keresünk, A kórus még a háborúk túlidealizáltságára is reflektálni kíván: az egyik jelenetben, amikor a kórus zongoristája a besorozást a közelgő premierre hivatkozva próbálja elnapolni, a városi bizottság prominens tagjai, élükön egy női tisztviselővel és egy pappal, nacionalista szólamokat pufogtatva a haza érdekében történő önfeláldozás kiváltságos lehetőségére hívják fel a figyelmet.

A film jól körülhatárolható tankönyvnyi példázatai bár kivétel nélkül fontos területeket érintenek, egy olyan adatbázis-jelleget kap ezek révén, ami a biztonsági megoldásokkal operaló narratíváját csak még széttartóbbá tesz. Ralph Fiennes karakterében is lenne potenciál, hogy ellentmondásos drámai hőssé váljon, a szikár és feltehetően meleg kórusvezető szerelme ugyanis épp az „ellenség” egyik hadihajóján szolgál. De az óránként a híreket bújó karnagy a kórus tagjaiból üdvrivalgást kiváltó, ám számára tragédiával felérő tudósításra is mindössze némasággal válaszol, amely reakció még akár a karakter felépítéséből is fakadhatna – ha később az alkotók bármit is kezdenének fájdalmával.

Nicholas Hytner tanmeséje így akaratlanul is a felsorolások filmjévé válik, ami viselkedéséből fakadóan a katarzist legfeljebb tisztes távolságra tudja csak megközelíteni. Fiatal szereplőgárdájának, na meg Ralph Fiennes mégiscsak tisztes jelenlétének köszönhetően bár végig szerethető tud maradni, a nézőben motoszkáló benyomás – miszerint a narratívában rejlő lehetőségeket a film rendszerint elszalasztja – csak nem akarnak szűnni. Ezen hiányérzetünkön igyekszik valamelyest javítani a film záró jelentsora, mely a korábbi ideáltipikus állítások ellenében már egy realisztikusabb képet tár elénk: a nemrégiben még Gerontius álmát éneklő fiatalok ma már a frontvonalra tartó szerelvényből integetnek, de nem annyira hős-, mint inkább felnőttjelöltként, akik közül sokan oda már soha nem léphetnek át már az ifjúkorból.

A kórus már-már mitikus jelentőségű szereplővé avanzsálja a zenét, mely a film állítása szerint az egyetlen ésszerű fegyvernem, ha a rombolással szembeni ellenállás megszervezéséről van szó. Nicholas Hytner megállapítása, hogy a traumákon való átlépés legfeljebb a közös alkotás gyakorlásán keresztül érhető el.