Az amerikai elnök adott ábrázolásmódja mindig az Egyesült Államok aktuális állapotát reprezentálja: az elmúlt bő évtized filmes államfőiről alkotott ambivalens kép leginkább az ország megosztottságát és ideológiai szélsőségeit tükrözi.
Legyen szó valós személyről vagy fiktív karakterről, az amerikai elnök nem pusztán politikai vezető, hanem az ország értékeit megtestesítő popkulturális ikon és a mindenkori világrendet képviselő globális márkanév is egyben. Az elmúlt éveket meghatározó kulturális változásokra és általános társadalmi kiábrándultságra reagálva ugyanakkor a filmes államfők reprezentációja is meghaladta a hagyományos illusztrációkat és az igazságos békeharcos politikusról korábban kialakult, megszokott képet. Hiszen az Egyesült Államok vezetője sokáig kizárólag olyan középkorú fehér férfiként élt a filmes köztudatban, akinek makulátlan a hírneve, végtelenül becsületes, továbbá kész bárhol és bármikor leszámolni az igazságtalansággal a világbéke megóvása érdekében. Az elnök egyfajta mitikus, lovagkori mondákba illő bölcs királyként élt az amerikai (és globális) köztudatban, személye a nemzeti legendák hőseinek modern megfelelőjéül szolgált a kollektív történelmi régmúlt nélküli ország számára.
A fotogén oroszlán jelenései – Amerikai elnökök filmen I.
Ki az? 45 évesnél alig fiatalabb, fehér, első pillantásra megnyerő férfi, aki egyazon erővel képes terroristákat és földönkívülieket megsemmisíteni. Akitől viszont elájulnak a virágárusok, és akinek sosem hiszik el, hogy ő maga beszél a telefonban. És aki minden túlzás és erőfitogtatás mellett mégis ember: szerelembe esik, hatalmát félti, és néha gyilkol is. Mondhatnánk úgyis, hogy világrendőr vagy az erkölcs apostola. Az abszolút első, akit Hollywood is szívesen szerződtet(ne).
Az elmúlt évtizedek politikai eseményei és hivatalba került elnökei azonban alapvetően formálták át az amerikai államfőről alkotott képet, aki ma már színesbőrű, vagy akár nő is lehet a vásznon, miközben a megmentő szerepkörön túl gyakran éppen a konfliktusok kiváltójaként, egy ideológiailag terhelt világ felkészületlen vagy egyenesen korrupt képviselőjeként jelenik meg. Barack Obama 2008-as megválasztásával ugyanis valósággá vált a fekete elnök korábban kizárólag fikciós térben létező alakja, ami utat nyitott számos új reprezentációs törekvésnek. A feladatai ellátásához messze túl idősnek mutatkozó Joe Biden és a szabályokat lazán kezelő, a büntetőjogi felelősségvállalás alól több ízben kibúvó Donald Trump pedig a politikai pozícióhoz társított magabiztos tettrekészség és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi integritás alapvetőnek tartott normáit ásták alá hivatali ciklusaik alatt.
A Fehér Ház (h)arcai – Amerikai elnökök filmen II.
Bizonyára a nagyvárosi legendák körébe tartozik, mégis bájosan vicces az anekdota, miszerint állítólag vannak olyan amerikai fiatalok, akik a tavalyi elnökválasztásokat követően meglepődve vették tudomásul, hogy Barack Hussein Obama az Amerikai Egyesült Államok első színesbőrű elnöke: ők ugyanis azt gondolták, hogy Morgan Freeman volt az, hiszen látták a tévében.
Performatív politika
Az élet egyre több területét meghatározó médiaközeg fokozódó befolyása ráadásul legalább annyira hatott a mindenkori politika alakulására az elmúlt évtizedben, amennyire az aktuális közéleti események formálták a filmes elnökök különböző megjelenéseit. Míg Roosevelt rádióbeszédek segítségével szólította meg választóit a huszadik század első felében, addig Kennedy és Nixon pár évtizeddel későbbi vitáját már a televízió közvetítette, ami az elhangzott ígéretektől függetlenül a jobb kiállású jelöltnek kedvezett. Ahogy pedig a látszat lassan felülírta az érveket, úgy a színjáték is a politika egyre meghatározóbb elemévé vált. Az egyenesen Hollywoodból érkezett korábbi színész, Ronald Reagan ennek megfelelően fejlesztette tökélyre a médiamegjelenés művészetét elnöksége során: kontrollált televíziós perszónája és kiváló kommunikációs készségei egy filmsztároktól megszokott, gondosan óvott publikus képet sugalltak.
A valós tettek szerepét mindinkább a performatív médiamegjelenések hatásai váltották fel, a politikai munka pedig egyre inkább háttérbe szorult a közvetített képpel szemben. Bill Clinton szintén számos – már nem is kizárólag politikai – showműsorban tűnt fel elnökként, ezzel írva felül politikája részleteit a magáról kialakított arculattal. George W. Bushról pedig még hivatali ideje alatt mutattak be életrajzi filmet Oliver Stone rendezésében: a W. - George W. Bush élete kritikus elemei ellenére végső soron ugyancsak az elnök imidzsének popkulturális beágyazottságát segítette elő. A hivatal tényleges jelentősége tehát folyamatosan háttérbe szorult a vele járó konstruált médiaszereppel szemben.
Duplavé vagy semmi – Oliver Stone: W.
Hálátlan dolog Oliver Stone Bush-filmjéről kritikát írni. Mert miközben mindenkinek ajánlani szeretném, nem egy igazán jó film. Drámának nem elég megrázó, politikai thrillernek nem elég izgalmas, életrajznak pedig túl kontextus-terhelt. De a 21. század eddig egyik legellentmondásosabb figurájáról szóló filmet mégis mindenkinek látnia kell.
Barack Obama ezt a tendenciát fokozta tovább a beiktatásakor újonnan elérhető technológiák és a korban egyre fokozottabb figyelmet kapó online tér lehetőségeit kihasználva. Obama elődjeihez képest már okostelefont és közösségi oldalakat használt, megszólalásaiba popkulturális referenciákat tűzdelt, saját produkciós céget alapított és számos virális mém alapjává vált. A politikai kommunikációt többirányúvá és mindenki számára könnyen hozzáférhetővé alakító internet azonban nemcsak demokratizálta a közéletet a szólásszabadság lehetőségeinek kiterjesztésén keresztül, hanem az álhírek és dezinformációk tömeges terjesztését is megkönnyítette. Az egykori valóságshow-házigazda, Donald Trump korábban sosem tapasztalt mértékben támaszkodott közösségimédia-felületeire, melyeken keresztül a legkülönfélébb témákkal kapcsolatos véleményét osztotta meg, gyakran szándékos félretájékoztatások formájában.
Trump elnökségének idején már a kormányzati gépezet is egy televíziós műsor működésére kezdett emlékeztetni, már ami a választók megszólítását illeti. A kormányfőktől szokatlan módon véleményvezérelt, szókimondó, nem ritkán alaptalan állításokra épülő, ingergazdag kommunikáció a választók tájékoztatásával szemben a közönség szórakoztatását tűzte ki céljául, ezzel a közérdekű információátadás helyett egy tényleges realitássá váló valóságshow-vá változtatva a közéletet. Ilyen erőteljesen mediatizált körülmények között ráadásul az elnökök filmes ábrázolásmódja is harsányabbá vált, hogy az alkotók érdemben reagálhassanak és fogalmazhassák meg véleményüket az ingerküszöböt jelentősen megemelő elnöki médiajelenlét mellett. Így az olyan sorozatok, mint többek között a South Park, a Saturday Night Live szkeccskomédia-műsor, vagy a Virsliparti: Utápia (Sausage Party: Foodtopia) már gyakran alpári módon, a pozíció tekintélyét szándékosan rombolva – korábban szinte elképzelhetetlen módon – kritizálták az elnök személyét.
A kétezres évek óta tehát egyre jelentősebb szerephez jutnak a politikai kommunikációban eluralkodó különböző médiaplatformok. Ezzel párhuzamosan az elnök karakterének filmes reprezentációi szintén még propagandisztikusabbá váltak a korábbiakhoz képest, legyen szó a hivatal lejáratására tett kísérletekről, vagy a pozíció megerősítését célzó alkotásokról. A kormányfő kétpólusú ábrázolását jól példázzák az ez idő alatt Obamáról és Trumpról készült életrajzi filmek élesen eltérő megközelítésmódjai. A Southside with You a későbbi Obama házaspár megismerkedésére, Barack és Michellle találkozására koncentrált, a Barry pedig az elnök fiatal éveit vizsgálta, ahogy a The Apprentice – A Trump-sztori is a címszereplő hatalomra jutáshoz vezető „tanulóéveit” vette górcső alá. Azonban míg az Obama-portrék szentimentális tévéfilmeket idéző, „hallmarkosan” negédes színben tüntették fel a származása ellenére történelmet író és közben az álmait is megvalósító romantikus hősüket, addig A Trump-sztori felemelkedéstörténetének készítői sokkal inkább a gengsztermozik motívumait követve gúnyolódtak a kicsinyes főszereplőn. Ez az Obama és Trump politikájának és kiállásának alapvető különbségeiből fakadó kettősség ráadásul a hivatali ciklusaik alatt készült más amerikai elnököket szerepeltető filmek ábrázolásmódjára is rányomta a bélyegét, tovább fokozva a szélsőséges reprezentációk előtérbe kerülését.
A román Trump az európai perzsa amerikai filmjében – Ali Abbasi: The Apprentice – A Trump-sztori
Ali Abbasi úgy jár életrajzi filmjének tárgyával, mint az egyszeri ellenzéki politikus a MAGA- és Fidesz-szavazóval: olyan istenigazából nem tudja megérteni, ezért közel sem kerül hozzá.
A remény bajnoka
Ugyan elvétve már korábban is alakította fekete színész az amerikai elnököt, a trend Barack Obama 2009-es beiktatása óta vált tényleges normává. A később filmen is megörökített nagyhatású Broadway-darab, a Hamilton például már teljes egészében színesbőrű színészekre osztotta az Egyesült Államok későbbi vezetőinek szerepeit. A korszak amerikai elnökökkel foglalkozó hollywoodi filmjei ráadásul szintén ezt a liberális gondolkodásmódot tükrözték. Obama származásának társadalmi jelentősége a moziipart is kulturális harcra hívta a rasszizmus ellen.
A hasonló reprezentációk korábban két meghatározó szemléletmódot képviseltek: az olyan afroamerikai színészek által megformált elnökök, mint Morgan Freeman karaktere a Deep Impact szórakoztató katasztrófafilmjében, vagy Dennis Haysberté a 24 sorozatban mindössze megjelenésükben tértek el a kormányfő hagyományos ábrázolásmódjától, míg a kulturális hátterüket nagyobb mértékben felvállaló fekete filmes elnökök javarészt csupán vígjátékokban tűntek fel a helyzet abszurditását hangsúlyozó gegként. Az Államfőnökben (Head of State) például Chris Rock, a Hülyék paradicsomában (Idiocracy) pedig Terry Crews alakított a vezetésre egyértelműen alkalmatlan, komikumforrásként szolgáló államfőt, de még James Earl Jones véletlen folytán hivatalba került elnökkaraktere is abszurditásként hatott a The Man című társadalomkritikus politikai drámában.
A fekete elnökök gyakran még mindig felszínesen reprezentált mellékkarakterekként tűnnek fel, például az olyan filmekben és sorozatokban, mint a 2012, a Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása (Angel Has Fallen), Az esemény (The Happening) vagy Az elnök árnyékában (State of Affairs ) – mostanra ugyanakkor már Obama saját életrajzi filmjein túl is rendszeresen készülnek színesbőrű elnököket szerepeltető filmek, melyekben a fekete főhősök beszédmódjukkal, megjelenésükkel, kulturális utalásaikkal, vagy akár zenei ízlésükkel is reflektálnak etnikai hovatartozásukra. Az elnök végveszélyben (White House Down), a Big Game: A nagyvad és a G20 reprezentatív államfői nem pusztán erős, tettrekész karakterek, de jellemfejlődésük során empátiát is gyakorolnak, történeteik az elfogadás, az együttműködés szükségességét emelik ki. A készítők úgy érzékenyítik nézőiket a kisebbségekhez tartozó, színesbőrű elnökök elfogadására, ahogy a filmbeli elnökök kénytelenek büszkeségüket leküzdve alkalmazkodni és segítséget kérni másoktól. Az elnök végveszélyben kormányfője egy állást kereső testőrrel, a Big Game vadonban magára maradt elnöke egy túlélésre született kisfiúval, a G20 női politikusa pedig a terrortámadás idején a Fehér Házban tartózkodó nemzetközi vendégsereg más-más képességekkel bíró tagjaival fog össze a közös siker érdekében. Így az akcióorientált konfliktusok megoldásaihoz valójában a társadalmi és kulturális különbségek áthidalásán keresztül vezet az út.
A hasonló narratívák tehát egyre inkább figyelembe veszik az afroamerikai kormányfők származását és ennek társadalmi következményeire reflektálva állítják be őket az egyenlőségért folytatott harc aktív képviselőinek. Szintén a fikciós elnökök célkitűzéseihez hasonló törekvések kerülnek előtérbe az Obama elnöksége alatt bemutatott, valós politikusokról szóló történetekben is. A már említett Hamilton hip-hop stílusban meséli újra az államalapítást, hogy kortárs politikai üzenetet fogalmazzon meg az alapító atyák színesbőrű bevándorlókként történő ábrázolásával. Ahogy az sem véletlen, hogy az első fekete államfő hivatali idején éppen a rabszolgákat felszabadító Lincolnról, a polgárjogi harcokat támogató Kennedy-ről, valamint az ő elképzeléseit végül véghez vivő és törvénybe foglaló utódjáról, Johnson elnökről készültek (életrajzi) filmek. Az Abraham Lincoln, a vámpírvadász és a Lincoln testőre (Saving Lincoln) ugyan a fikciós elnökfilmekben látottakhoz hasonló akcióhős szerepkörbe helyezték az Egyesült Államok tizenhatodik elnökét, a Steven Spielberg rendezésében készült Lincoln éppen a rabszolgaságot eltörlő alkotmánykiegészítés elfogadtatásának procedúráját részletezte. Ehhez hasonlóan, míg az olyan Kennedy-filmek, mint a Félelmetes nap (Parkland) és az özvegy First Lady-ről szóló Jackie a kormányfő elleni merénylet sokkjára és utóhatására koncentráltak, addig a (JFK helyébe lépő) Johnsonra fókuszáló történetek a tragédiát követő változásokért, az elhunyt elnök hagyatékának megőrzéséért folytatott jogi küzdelmeket helyezték előtérbe.
Az elnök asszonya – Pablo Larraín: Jackie
A Jackie nem hagyományos biopic. Nem hajlandó könnyes, rózsaszín tündérmesét fabrikálni az ikonikus rózsaszín kalapos First Ladyről, hanem helyette fragmentáltan, történetszálak között ugrándozva, sok nagyközelivel, hátborzongató, disszonáns hangsávval mutatja be a legenigmatikusabb elnöközvegy merénylet utáni állapotát. Egy Oscar-esélyes filmben.
Johnson életrajzi filmjei, A végsőkig (All the Way) és az LBJ – Az elnök – az Obama-érára jellemző elnökreprezentációk témáihoz igazodva – a faji, etnikai, vallási és nemi megkülönböztetés ellen fellépő polgárjogi törvény meghozásához vezető kihívásokról mesélnek. Az elnök alakja ráadásul feltűnt a fekete aktivista, Martin Luther King Jr. köré épülő Selma történetében is, melyben az egyenlő szavazati jogokért való küzdelemre helyeződött a hangsúly. A nemzetközi közönséghez szóló hollywoodi filmekben korábban gyakran egyfajta „világrendőrként” megjelenő amerikai elnöki perszónához képest tehát a karakter újabb felbukkanásai elsősorban Amerika belső társadalmi változásainak szenteltek nagyobb figyelmet a globális folyamatokra való kitekintések helyett. Donald Trump feltűnésével a politikai színtéren azonban a filmes elnökök az egyenjogúságért és az elfogadásért folyó harcok képviselőiből hamar belső ellenségekké váltak az ábrázolt (kultúr)harcok során.
Aki ismét naggyá teszi Amerikát
Amikor Trump 2015-ben bejelentette, hogy indul az elnökségért, beszédében számos külső ellenségképet vázolt fel az illegális bevándorlóktól kezdve a nemzetközi terroristákig, akikkel le kívánt számolni. Az Obama befogadást és szociális érzékenységet hirdető politikájához képest kirekesztésre és erőre építő tervek alapvetően más színben tüntették fel a hivatal új várományosát. Így az ellentmondásos jelölt populista szólamaira adott filmes (ellen)reakciók sem várattak sokat magukra.
2016-ban számos amerikai elnökös filmet mutattak be: mindkét Obamáról készült (Barry, Southside with You) és Johnsonról szóló (A végsőkig, LBJ - Az elnök) életrajzi film, de még a Jackie és a Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma is a (polgár)jogokért kiálló vezetők képét erősítették, míg az Elvis & Nixon és A kijelölt túlélő (Designated Survivor) című sorozat a pozíció betöltésére alkalmatlan politikusok hivatalba lépésének következményeit taglalták. Ettől kezdve az amerikai elnök ismét központi témává vált Hollywoodban, legyen szó a hivatal integritásának válságát sirató, kritikus hangvételű darabokról, vagy a pozícióba vetett hitet visszaállítani próbáló művekről. A társadalmi megosztottságot reprezentáló szemléletmódváltást többek között jól érzékeltetik a kormányfő személye körül dolgozóknak nagyobb figyelmet szentelő történetek, melyek perspektívaváltásukkal a populista narratíváknak megfelelően a „nép” szemszögéből, alulról láttatják hőseik tevékenységét.
Az Obama elnöksége alatt bemutatott A komornyik (The Butler) például egy Fehér Házban dolgozó fekete szolgáló szemén keresztül mutatta be, ahogy az elnökök folyamatosan cserélődnek az évtizedek alatt, miközben a főhős társadalmi helyzete és munkakörülményei mit sem változnak. A szépen hangzó politikai ígéreteket nem követi valós előrelépés, egészen a reménnyel kecsegtető Obama megválasztásáig a bizakodva jövőbe tekintő történet zárlatában. Ehhez képest Adam McKay harsány állásfoglalása, az Alelnök (Vice) egyenesen pojácának állította be a benne szereplő ifjabb Bush elnököt, aki csupán a címszereplő alelnök bábja volt, míg McKay következő politikai szatírája, a Ne nézz fel! (Don’t Look Up) Trump globális felmelegedést tagadó nézeteit és álhíreket terjesztő hazugságait nagyította fel fiktív kormányfőjének és stábjának tevékenységén keresztül.
A hatalom horgásza – Adam McKay: Vice / Alelnök
Dick Cheney, a leghatalmasabb alelnök szatirikus, de túldimenzinált filmet kapott Adam McKaytől.
A hasonló filmek a látszat uralásában rejlő hatalmat helyezik előtérbe, a médiakontrollal járó narratívaalkotás közéleti befolyását teszik meg témájukká. Az elnökséget övező médiajelenlét politikai fegyverténye különösen szemléletes a különböző botrányok kezelését taglaló történetekben. A házasságtörő afférja miatt bajba keveredett elnökjelöltről szóló Így ne legyél elnök (The Front Runner), valamint a Bill Clinton és Monica Lewinsky közötti szexuális botrányt részletező Impeachment sorozat egyaránt a nőkkel szembeni visszaélésekkel vádolt Trump morális felelősségét és erkölcsi tartását kérték számon a bennük szereplő, helyzetükkel visszaélő államfők tetteinek megmutatásán keresztül. A trendbe illeszkedő The First Lady széria némileg konzervatívabb módon, de ugyancsak a férjeik mögött háttérbe szoruló elnökfeleségekről, az elnyomó genderszerepekről és az ezekkel szembeni fellépésről mesélt.
Míg az Obama alatt megjelenő elnökfilmek ábrázolásmódjához elsősorban a másokért kiálló Kennedy adott alapot, addig a Trump-korszak hasonló történeteihez Nixon ellentmondásos alakja szolgált mintaként, aki a büntetőjogi felelősségvállalás elkerülése érdekében mondott le hivataláról. A ’60-70-es évek hollywoodi reneszánsza (amely időszak olyan kiábrándult, paranoid politikai közegbe ágyazott alkotásokat vonultatott fel, mint a Magánbeszélgetés / The Conversation, A Parallax gyilkosságok / The Parallax View, vagy az Éjszakai lépések / Night Moves) ráadásul szintén korabeli társadalmi válságokra reagált. Ezek hátterében többek között az emberjogi mozgalmak radikalizálódásai, a vietnámi háború elvesztése, valamint a törvénytelen lehallgatásokból kibontakozó Watergate-botrány kapcsán hazugságon kapott és hivatalát elhagyó elnök álltak.
A kortárs Egyesült Államokban hasonlóképpen rendült meg az autoritásokba vetett bizalom, például a sorra kirobbanó szexuálisabúzus-ügyek, az afroamerikaiak és a bevándorlók elleni rendőri túlkapások és erőszak, valamint a terrorizmus elharapódzásának köszönhetően. Az elnök tekintélyvesztése és az intézményrendszerekkel szembeni általános bizalmatlanság pedig napjainkban is – a hollywoodi reneszánsz stílusjegyeit gyakran megidéző – lemondó történeteket és kiábrándult hősöket hív életre. Mindeközben a média hagyományos működésének válsága szintén újfent témává válik, hiszen a sajtóorgánumoknak nemcsak a hatalom túlkapásainak leleplezésében és a felelősségre vonásban van szerepe, hanem az autoritások szócsövéül is képesek szolgálni, a jelentős médiazajban gyakran éppen az elhallgattatás, a más nézőpontok felülírása a céljuk.
A Nixon pályafutásának végét eredményező, jelképes jelentőségű lehallgatási ügy például ismét terítékre került és Trump számos ezzel párhuzamba állítható botránya kapcsán vált aktuálissá. Így a ’70-es évek történései tematikusan is megidéződtek: a Watergate-esetet kinyomozó riporterekről készült 1976-os Az elnök emberei lényegében előzményt és folytatást is kapott az újságírók belső informátoráról szóló Mélytorok: A Watergate-sztori (Mark Felt: The Man Who Brought Down the White House) és a szerkesztőik munkáját bemutató A Pentagon titkai (The Post) képében. A média felelősségének kérdése ugyanakkor egészen más színezetet kapott például Marilyn Monroe fikciós életrajzi filmjében: a Szöszi (Blonde) az elnököt érzéketlen erőszaktevőként ábrázolva számolt le a Kennedy-t korábban övező romantikus mítosszal. A Polgárháború (Civil War) fotóriporterei pedig a hivatalban lévő elnök kivégzésének megörökítésén keresztül kívántak leszámolni a hatalommal a film már-már posztapokaliptikus viszonyokat tükröző társadalmában.
Trumpot pofozza, de magát üti ki vele – Steven Spielberg: The Post / A Pentagon titkai
Sosem jó, ha Spielberg feltartott mutatóujjal rendez. Még rosszabb, ha meg is bökdös vele valakit.
Az olyan fősodorbeli filmek és sorozatok, mint A méhész (The Beekeeper), az Amerika Kapitány: Szép új világ, a Nulladik nap (Zero Day), a Paradise, vagy A rezidencia (The Residence) egyaránt az amerikai elnököt övező korrupcióra, vagy a valamilyen módon hozzá köthető törvénytelenségekre hívták fel a figyelmet, gyakran antagonista szerepbe helyezve kormányfőiket, míg a világvezetők közötti (eredménytelen) találkozóról szóló Rumours inkompetens politikusokat szerepeltetett, akik közül az idős amerikai elnök nemcsak hasznavehetetlennek bizonyult, de a nemzeti szuverenitást kifigurázó fricskaként még brit akcentussal is beszélt. A hasonló narratívák mind az Egyesült Államokról kialakult, korábban ismert kép lehetséges társadalmi-ideológiai összeomlását vetítik előre.
Mit hisznek el az amerikaiak? – Zero Day / Nulladik nap (Netflix)
Külsőségeit tekintve presztízsprojekt, valójában egy közepes thriller Robert De Niro tévés (streaminges) bemutatkozása. Íme, a globális krízis a szalagcímek alapján, bármiféle mélység nélkül.
Az Amerikai Birodalom bukása
A kortárs amerikai elnökös filmek rendszerint felülírják a hivatal megszokott ábrázolását és az elnök megjelenését övező korábbi mítoszt. Azonban míg Obama hatására elsősorban külsőjét és származását tekintve változott meg az Egyesült Államok kormányfőjének reprezentációja, addig Trump feltűnésének eredményeként a karakter hagyományosan feddhetetlen jellemrajza került felülvizsgálásra, ami sok esetben az elnök belső ellenséggé válását eredményezte a különböző produkciókban. A hivatal integritásának nagyfokú sérülésén Biden elnök popkulturális szempontból többnyire eseménytelen kormányzása sem változtatott, mely időszak alatt továbbra is javarészt Obama és Trump befolyása volt érezhető a hivatal médiareprezentációjában. Így az államfő globálisan meghatározó ideológiai tényező helyett egyre inkább a belpolitikai kultúrharc képviselőjévé, a társadalmi kérdésekre adott szélsőséges reakciók megtestesítőjévé vált, világrendőrből sokszor korrupt zsaruvá avanzsált.
Az Amerika: A mozgókép (America: The Motion Picture) animációs filmjének készítői az első amerikai elnököt agyatlan akcióhősként ábrázolva ironizálnak George Washington bemutatásán, a Feszült helyzet (A House of Dynamite) hidegháborús rakétaválságfilmeket idéző koncepciójában viszont éppen tehetetlensége miatt kérdőjeleződik meg az elnök és vele együtt a teljes amerikai hadigépezet ereje, ahogy a Merénylet az elnök ellen (Death by Lightning) minisorozat is az államfő és rajta keresztül az ország sebezhetőségére hívja fel a figyelmet. A különösen Trump második ciklusa alatt egyre erősödő kritikus hangokkal párhuzamosan ugyanakkor a konzervatív mintákat képviselő, belső társadalmi konfliktusok helyett globális fenyegetéseket elhárító filmes elnökök is újfent megjelentek a fősodorban.
A Reagan propagandafilmje valódi világmegmentő hősnek mutatja a címszereplő republikánus politikust, aki szinte egymaga vet véget a hidegháborúnak az oroszokkal való tárgyalások eredményeként. Az újabb Mission: Impossible-filmekben ugyan színesbőrű, ráadásul nő az elnök, aki a háttérből asszisztál a kontinenseken átívelő kémhajszához, de azt a tipikus vezetőkaraktert testesíti meg, aki mindig jól dönt és hajlandó együttműködni a többi országgal, valamint fellépni a közös nemzetközi veszélyekkel szemben. Az Államfők (Heads of State) klasszikus haver-filmjében pedig az amerikai és az angol miniszterelnök együttműködésének eredményeként menekül meg a világ a terroristáktól.
A filmes amerikai elnökök kortárs ábrázolásmódja tehát épp olyan szélsőséges és megosztott, mint az Egyesült Államok jelenlegi társadalma. Míg egyes alkotók a ’70-es évek szubverzív stílusmegoldásaiból merítenek és az ország belső konfliktusaira reflektálnak a filmbeli elnökökre háruló kihívásokon keresztül, addig mások a ’80-as éveket idéző konzervatív mintákat helyezik előtérbe a hivatal megjelenítésekor. A politikai oldaltól függően eltérő célú reprezentációk ugyanakkor nemcsak az egységes, szuverén nemzet képét csorbítják, hanem a krízishelyzetekkel szemben gyakran tanácstalan vagy mindinkább külső segítségre szoruló elnök körül kialakult korábbi megkérdőjelezhetetlen mítoszt is fokozatosan rombolják. Az amerikai elnökös filmek pár évtizede még a kollektív nemzeti narratívák erősítésére szolgáltak, ezek kortárs változatai viszont már egy ideológiailag széthúzó ország ambivalens énképét tükrözik.
