A Minyonok és szörnyek kedves, de üres tisztelgés a filmművészet úttörői előtt, tele filmes idézetekkel, felületes Hollywood-karikatúrával, keretbe zárt története ugyanakkor a spinoff-franchise korábbi darabjainál sokkal bonyolultabb és zavarosabb, elsődleges  (gyerek)közönsége számára nehezebben értelmezhető.

Tévedés azt hinnünk, hogy a minyonok csak 15 éve vannak velünk a vásznakon és a képernyőkön (meg, tegyük hozzá, a bögréken és pólókon, kulcstartók és mémmé vált gifek formájában, óvodai jelmezeken, Lego-dobozokban stb.) – sugallja a Minyonok és szörnyek elejefőcíme. Mi lenne, ha kiderülne, hogy kedvenc sárga manóink valójában végigkísérték a mozi teljes történetét: segédkeztek Eadweard Muybridge-nek a zoopraxinoszkópjainál, keménykalapban várták a vonatot Lumière kamerája előtt, ők is hazaindultak abból a bizonyos lyoni gyárból A munkaidő végén, végre értjük, hogy hogyan lett megöntözött az A megöntözött öntöző, és Méliès sem forgathatta le nélkülük az Utazás a Holdra-t. Tökéletesen működő felütés ez – ha a gyerekek java része nem is érti teljesen a humorát –, aminek perceken belül ellent is mond majd a film: a minyonok ugyanis „valójában” csak évtizedekkel később állították a feje tetejére Hollywoodot. 

A Gru-mesékből kinőtt minyon-franchise legújabb részének a kerettörténete egy múzemi látogatás Hollywoodban. Viccesre karikírozott a kiállítási tárgyak és könnyen felismerhető, ikonikus figurák – ET, Neo a Mátrixból, a robot a Metropolisból, aztán Welles, Hitchcock, Bogart, Mary Pickford, illetve George Lucas, élete első rajzfilmes cameójában – ismerhetők fel az idegenvezető szúrós mutatóujja körül. Ő lesz ugyanis a mesélőnk, aki két, mostanig ismeretlen minyon történetét adja elő, hiszen ők illusztris múzeumi környezetük benépesítőihez hasonlóan „megváltoztatták Hollywoodot”.

Ezen a kereten belül maga a sztori ugyanúgy kezdődik mint mindig: az idők hajnalán a minyonok keresik a „Big Boss”-t, és egyik ígéretes gonosztevőt a másik után purcantják ki, ezúttal két beilleszkedni képtelen hősünk, az alulbecsült művész Jamesnek és hűséges barátjának, Henrynek „köszönhetően” (akik sajnos annyira zavarba ejtően nem különböznek a többiektől, hogy gyakran szem elől is tévesztjük őket a pattogó sárga seregben). Hozzájuk csapódik a néma Ed, akinek ennél részletesebb jellemzés és egy ősi könyv véletlen megőrzésénél fontosabb feladat – igaz, az legalább kulcsfeladat – nem jut a film során (érezhetően olyan hármasfogat kellene ez legyen, amilyent James, Stuart és Bob alkotott a korábbi filmekben, de sosem válik azzá Ed tökéletes súlytalansága miatt). Henryék a többi minyonnal együtt egy hollywoodi westernforgatásra sodródnak, a dagadt producereknek tetszik az általuk tönkre vágott jelenet, a halálra vált rendező pedig hanyatt-homlok indul a közben újabb galibába keveredett minyoncsapat felkutatására. A minyonok gyorsan hollywoodi sztárok – limuzin, pezsgő, frakk, Hírességek sétánya stb. – sőt, divatdiktátorok lesznek, Jamesben rendezői álmok ébrednek, s már csak egy igazán rettenetes szörnyre van szükségük, hogy a felvétel indulhasson. Itt dupláz a film: ettől kezdve a néha sután visszaköszönő múzeumi keretbe rendezve a címbeli Minyonok és szörnyek forgatásának a történetét látjuk.

A Minyonok és szörnyek olyan, mintha Pierre Coffin a homlokára csapott volna, amikor megnézte Damien Chazelle Babylonját, mert beugrott neki, hogy igazán megcsinálhatná annak a banana-verzióját. Sajnos nem volt szerencsés a gondolat: nem született a minyonok segítségével működőképes paródia, sem szórakoztatva ismeretterjesztő alkotás, Hollywood és a minyonok kioltották egymást. Pedig kétségtelenül jópofa és izgalmas ötlet lenne végigszaladni velük az álomgyár történetén, „gyereknyelven” mesélni a film születéséről, a hangosfilmre váltás időszakáról, a gigastúdiók működéséről és így tovább. Csakhogy ezt a gyereknyelvet Coffinnek valahogy nem sikerült eltalálnia: érezhetően izzad a homloka, mint mindig, ha egy felnőtt kínkeservesen próbál elmagyarázni egy kíváncsi gyereknek valamit, amiről neki sem igazán van véleménye vagy elég ismerete, esetleg egyszerűen nem találja a tálalás megfelelő módját. Közhelyes gondolattöredékek kupaca lesz az eredmény, s bár a gyerek a nézőtéren olykor felnevet a jól bevált, régi gegeken, az új információkat nem fogja rögzíteni, mert nincs hozzá megfelelő háttérismereti hálója – s ha Coffinen múlik, soha nem is lesz.

Pedig a forgatókönyvet Brian Lynchcsel együtt jegyző Coffin igazán igyekszik. Csodás kis omázspillanatokat rejtenek a filmbe: a minyonoknak híres rendezők keresztneveit adják, maga Max Ophüls ajándékoz kamerát Henrynek, megismerjük a Warner Bros.-szerű Bright Brothers Pictures szó szoros értelmében óriás producereit, aztán jön a „játszd újra, Sam” és a jól ismert dallam a Casablancából, forog a Kleopátra, törnek a székek a western-kocsmajelenetben, a film noir jellegzetes képi megoldásai is új jelentést nyernek stb. Ráadásul Coffinéknek olyan színészeket sikerült szinkronhangként a figurák mögé állítaniuk, mint Christoph Walz, Jeff Bridges, Jesse Eisenberg, Allison Lanney, Zoey Deutch, Phil LaMarr vagy a South Park-os Trey Parker. 

Végül a minyonok „karrierjének” a töréspontja lesz az egész Hollywood-idéző játék legkönnyebben értelmezhető és legjobban működő pillanata: a némafilmről a hangosfilmre való váltás jelenetében végre összetalálkozik a fikciós figurák eredeti jellemzése és saját világa a valóságos tudással. Kedvenc minyonjaink legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis a sárga testükön és a kék kertésznadrágjukon kívül az, hogy tudjuk, hogyan beszélnek, épp ezért náluk pontosabban senki sem modellezheti, hogy mi történt a némafilmsztárok egy részével e technikai mérföldkőnél. Ez a jelenet annyira jól működik, hogy előre fogjuk a fejünket, hogy mi lesz most az Aranypolgár rózsabimbójából.

Egy lépéssel távolabbról nézve, a Minyonok és szörnyek két beilleszkedni képtelen kis figura története, mese egy szoros barátságról, az alkotói becsvágyról, s persze nem hiányozhat a végveszélyről mit sem sejtő világ megmentésének fonala sem. A közhelyes alapsztori megoldásához egy teljességgel értelmezhetetlen, sem a filmen kívüli, sem a filmbeli, sem a minyonok saját világának valóságához nem köthető figura vezeti el sárga hőseinket, amivel az amúgy is rosszul felépített főszál végleg zátonyra fut. Néhány vicces jelenete és hangulatos főhajtása ellenére, az ekkor lekerekedő filmre visszatekintve úgy érezhetjük, másfél órán át erőtlenül és fölöslegesen vergődtünk a filmtörténeti utalások hálójában, amiből egy Gru- és minyonfilmeket jól ismerő gyerek is csak annyit értett, hogy felénél megkérdezze: jó-jó, de mikor kezdődik már a film. Igen, a Minyonok és szörnyekben vannak jó pillanatok, igen, olykor magával tud sodorni az akció lendülete, és igen, néha működnek a poénok. De a minyonoktól 15 év után kicsit többet várunk. Vagy engedjük el végre a háromujjú kezecskéiket, hátha Hollywoodtól távol megtalálják végre maguknak az igazi Big Bosst, a leggonoszabb gonosztevőt a világon.