Olasz Renátó filmje a következő „low-budget”, „fizetetlen munkából létrejött” független film a 2020-as évekből, de a Minden csillag nem egy újabb „fontos film” arról, hogy milyen állapotban van a magyar társadalom. Sokkal inkább egy kissé émelygős este a felnőttkor és a gyereklét küszöbén.
Egy magyarországi kistelepülésen vagyunk, ahonnan a főszereplő testvérpár (Bianka és Milán) évekkel ezelőtt elköltözött Budapestre. A klasszikus coming of age elbeszélés mellett így specifikusan a vidékről „felköltöző” fiatalok tapasztalatait, konfliktusait, vívódásait is nyomon követhetjük. Az ország elhagyásának lehetősége (vagy éppen lehetetlensége) nagyon trendi téma az utóbbi évek hazai független filmjeiben, ezzel szemben a fiatalok Pestre vándorlása alig jelenik meg a történetekben. Általánosságban a vidéki Magyarország ábrázolására is kevés kísérletet látunk – kivételként lehet említeni a borsodi rapper történetét elmesélő Larry-t, vagy éppen Baranyi Benő időutazós dunaújvárosi felnövéstörténetét (Zanox) –, pedig a téma adja magát, már csak az ország vízfejűsége, Budapest szigetszerűsége, az örökös vidék-város ellentét és sztereotípiák miatt is. Nem meglepő az sem, hogy a magyar filmtörténet aranykorának, az újhullám filmjének „a Pestre költöző fiatal” az egyik legmeghatározóbb alakja. A hatvanas években pályára lépő nemzedék (Gaál István, Sára Sándor, Simó Sándor, Sándor Pál) mobilitástörténetek formájában ragadta meg a fővárosba szivárgó fiatalság élettapasztalatát. Ezek a kultikus filmek sokszor a modernizáció folyamataival párhuzamosan mutatják be az elsőgenerációs értelmiségiek ambivalens érzéseit: a gyökértelenséget, az elvágyódást, a keserű lelkiismeretfurdalást, a függetlenedés igényét és a múltidézést. Régen mindennek volt értelme, jelentése, a régi érzések és emberek igazabbak voltak, mint a mostaniak. Régen minden jobb volt.
És valahol itt kezdődik a Minden csillag is: „azért jöttünk haza, hogy megint minden jó legyen” – hallhatjuk a narrációban. Bár Olasz Renátó filmje nem arra vállalkozik, hogy társadalmi mobilitásról, generációs szakadékról értekezzen, a „cserbenhagyás” felett érzett bűntudat és a hazavágyódás mégis nagyon hasonló természetű, mint az újhullámosok filmjeiben. A visszatérés itt is keserédes: néhány pillanatra úgy tűnik, mintha megint minden „a régi” lehetne, közben folyamatosan ott lebeg a szereplők feje felett az időutazás lehetetlensége. Bia (Waskovics Andrea) és az exe, Rómeó (Gedő Zsolt) évekkel a szakításuk után egy kocsiban szexelnek a jéghidegben – „olyan volt, mint régen”, hangzik el a varázsige, de a következő pillanatban már látszódik a szereplők arcán, ahogyan szertefoszlik a fölöslegesen hajkurászott érzés. A film egésze az illúzió és a csalódás érzései körül forog, folyamatosan vágyakozástól kiábrándulásig csapódunk. Milán (Olasz Renátó) és Bia legszívesebben visszatérnének a kamaszkori tudatállapotba, könnyebbnek akarják érezni a vállukat, kieresztenék a bennük lakó kis vadorzót. Legyen első szerelem, első szex, első berúgás – erről szól a korábbi törzshelyükön, a régi ismerősök, barátok körében töltött karácsony éjszaka, ami a játékidő egészét kiteszi. Gyakorlatilag ki sem mozdulunk a kocsmából, ez a szűkös tér- és időbeli keret egyszerre sűrítetté és valóságossá teszi a filmet.
A Minden csillag legizgalmasabb dimenziója a valósághoz való viszonya – a film világa realista, ugyanakkor mágikus és elrugaszkodott is. Miközben nagyon ismerős helyeken járunk, arcokat látunk és szagokat érzünk, a fekete-fehér anyag valamivel univerzálisabbá, elemeltebbé teszi a történetet. Azonban ez az elvontság zavaróvá is válhat: egyes elemek (pl. fehér paripa a kocsma közepén, egy-két ponton túlzottan lírai narráció) modorosnak, művészkedősnek hatnak. Máskor egészen jól működnek: például a kietlen utcán idegennek tűnő lovashintó képe, rajta az elmélyülő gyerekekkel egyszerre homályos és álomszerű, ugyanakkor olyan, mint egy emlékkép, ami kiváltképp erősen tapadt meg a tudatunkban. Nemcsak itt jelentkezik ez a kettősség, hanem kisstílűség és nagyívűség szokatlan keverékében – az idő nagy részében látszólag banális események történnek (rengeteg ivás és koccintás, sikeres és sikertelen próbálkozások egy kis etye-petyére, ajtóban cigizések, részeges összezörrenések, verekedések stb.), de közben a film teljesen egyértelművé teszi, hogy mindezen események alapvetően meghatározzák az emberi létezést.
A szereplők döntései, illetve szokásai vezetnek boldogtalanságukhoz és tehetetlenségükhöz, az este előrehaladtával tragikus emberi sorsok rajzolódnak ki, sötétre festve azt a bulit, ami a pesti hontalanságból nézve még a hazatalálás lehetőségét jelentette. És itt jutunk el a film középpontjában álló problémához: gyerekként, tiniként azért súlytalan az élet, mert az ember nem tartozik felelősséggel maga és mások iránt, nincsenek nehéz döntések, amiket meg kell hozni, mert helyette döntenek, a szülei vigyáznak rá és neki nem kell másokra vigyáznia (jó esetben). Később a felelősségérzetet csak tompítani, elnyomni és hárítani lehet. Ami korábban felszabadító vagy vicces volt, nyomorúságossá válik. Mint az, hogy Öcsi (Oláh-Badi Levente) köszönésképpen a seggét mutogatja mindenkinek – a kamaszfiús hülyeség már nem olyan vicces, ha egy felnőtt férfi csinálja.
Nem jó leválni, de közben mégis muszáj – a narratíva nemcsak a „menekülőket” (Milán, Bia, Rómeó) választja el a „hátrahagyottaktól” (Öcsi, Laura, Dénes, Robi, Kriszta), hanem egyenesen a felnőtté válás küszöbére helyezi a frontvonalat. Laurát és Krisztát bár szereti Bia, nem tud azonosulni sem egyikük önállótlanságával, sem a másik megalkuvásával (ez kiderül a lányok közös jeleneteiből, így kicsit szükségtelen, hogy még narráció formájában is elhangozzék), s bár Rómeó és Milán is félmeztelenre vetkőzik az este „csúcspontján” Öcsiékkel, már nem tud együtt érezni se Robival, aki félholtra, és se Öcsivel, aki veszekedősre issza magát a buli végére. A két oldal közötti láthatatlan határvonalat kifejezik a képek is: az egyik jelenetben a WC-n ülő Laura mellett a földön vergődik Kriszta, Bia a fal másik oldalán a keretnek támaszkodva mereng. A rendező két elkülönülő térbe helyezi a szereplőket, de az ajtó nyitva van, így egyszerre láthatjuk mindhárom nőt. Ezt a beállítást hosszasan nézzük, a kamera mozdulatlan, a fókusz hol a háttéren, hol az előtéren van.
Egy hasonlóan plasztikus jelenetben az utcáról összeszedett Robit a fiúk a kocsmába vonszolják, majd az asztalra dobják – a feszült helyzetből szócsata lesz, ami tettlegességig fajul. Itt egy másik statikus képet látunk (kicsit alulról): az előtérben Robi fekszik, felette magasodik a négy másik férfi – a téma (az alkoholizmus és önpusztítás) szó szerint az asztalon van. Ahogy a „betegünk” felkel, azonnal kapja is a gyógysört. A borzasztó körkörösség és beszorultság következménye, hogy a „hátrahagyottak” bűntudatot keltő dolgokat vágnak Milánék fejéhez. „Az anyád nekem mondja”, mert te nem vagy már itt. Leléptél, itt maradni nehéz, „menekülni könnyű”. Ezek a nagyon tipikus mondatok fájdalmasan ismerősek, de nem úgy, mint a Magyarázat mindenre című filmben a fideszes apuka prédikációi, vagy a Fekete pontban az önmagukért való szabályok mantrái az iskolában.
„Te vagy, de nem te vagy” – Beszélgetés Olasz Renátóval a Minden csillagról
A korábban színészként (A Király, Aranyélet) megismert és megszeretett Olasz Renátó most rendezőként is debütált: első nagyjátékfilmjét először a Szarajevói Filmfesztivál zsűrije és közönsége nézhette meg, a héten a Filmtettfeszten is be lehet ülni rá, novemberben pedig a magyarországi mozik is vetítik. A fekete-fehér függetlenfilm keletkezéséről beszélgettünk vele.
A Minden csillag nem a magyar társadalomról akar valamit mondani, hanem a felnőtté válás küszöbtapasztalatát ragadja meg, azt a pontot, ahol még kicsit visszabújnánk a gyerekkorba, a „régi dolgokba”, de már tudjuk, hogy lehetetlen. Közben persze lehet, hogy mond valamit a magyar társadalomról is, a vidéki kilátástalanságról, a függőségről, arról, hogy a fiatalok lelépnek, de nem véletlenül. Ez a film nem egy „okos” film – nem elemez és nem mértéktartó, nem fél attól, hogy giccses, túlzottan drámai vagy öncélú legyen. Egy zsigeri élmény, mint bennragadni a régi törzshelyre egy éjszakára, vagy levetkőzni félmeztelenre és úgy ugrálni, mintha muszáj lenne.
