A Netflix tavaly év végi legnagyobbnak szánt dobása a nyolcrészes Vaják (The Witcher), egy olyan adaptáció, amit lehet nézni teljesen szűzen is, de a könyvek és a játékok ismeretében is. Megpróbáltuk egy teljesen rendhagyó, kétszerzős írásban kibékíteni a két szempontot. Íme, egy kívülről belecsöppent és egy, a könyveket meg a játékokat is ismerő szerzőnk véleménye, fej fej mellett:
Jussát várja a Vaják...
Amikor 2017-ben a Netflix bejelentette, hogy sorozat készül Vajákból, egyszerre kaphattak a szívükhöz azok, akik Andrzej Sapkowski regényének vagy az abból készült játéknak a rajongói, és titokban azok is, akik már akkor a poszt-Trónok harca korszakra készültek. A sorozat azonban nem csak nekik szól, így adva volt a feladat, hogy azok számára is élvezhető produktumot gyártsanak, akik hírből sem tudták, ki a fene az a Ríviai Geralt, és miért öl pénzért szörnyeket. Lássuk tehát, hogyan teljesített a 2019 végén debütáló Vaják első évada azok számára, akik teljesen Witcher-szűzen ültek a képernyő elé!
Azt már az első rész megmutatta, hogy komolyan kidolgozott háttértörténettel rendelkező sztoriba csöppenünk, csupa olyan elemmel, amelyről már eddig is bebizonyosodott, hogy zabálják a nézők: van benne vér és cirkusz, középkori fantasy szövevényes politikai csatározásokkal. Bár a Trónok harcás párhuzam elkerülhetetlen és egyben már borzasztóan elnyűtt, a Gyűrűk ura-sorozat is gyakran eszébe juthat az avatatlan szemeknek, sokkal fedetlenebb keblekkel és sokkal kevesebb indokolatlan sassal.
A Vaják – felépítését tekintve – kissé hibridjellege van: bár egyértelmű, hogy stabil íve van a sorozatnak, az epizódok nyomokban mégis a series típusú sorozatok elemeit tartalmazzák: látszólag mindig van egy, a főszáltól függetlennek tűnő küldetés, egy szörny, amit Geraltnak ki kell iktatnia, és általában sikerül is az epizód végére. Szinte az összes rész azzal kezdődik, hogy valakik pénzes erszényt lobogtatva kérlelik a vajákot, hogy tegyen véres pontot egy helyi ügy végére. Ezekből aztán mégis ügyesen összeáll a serial jellegű történetfolyam, amely lassan, ráérősen, és sokszor kissé csapongva építkezik, közben igazi információdömpinget zúdítva a gyanútlan nézőre, aki aztán lassan ki sem lát a kikimórok, strigák és sündisznóemberek közül, miközben próbálja felfogni, hogy ki kivel van.
Az első pár rész a szűz szem számára okoz némi zavart a problémás időkezelése miatt, amit aztán szerencsére mintegy csavarként meg is magyaráznak: teljesen más idősíkokon mozognak a szereplők, amin az sem segít, hogy közben kiderül, Geralt és Yennefer nem öregszenek. Ember legyen hát a talpán, aki elsőre érti, hogy éppen hol és mikor járunk ebben a szövevényes, téren is időn is átívelő kalamajkában, ám a gubanc szépen lassan és logikusan oldódik, és anélkül is érthetővé válik, hogy nagyítóval keresnénk az ősz hajszálakat vagy a szarkalábakat. Pont Yennefer szála az, amit talán a legnehezebb átérezni: a nyomorék lányból három rész alatt lesz az egyik leghatalmasabb varázslónő, amelyet nyilván időhiány miatt nem is lehetett volna részletesebben bemutatni, mégis ez az a karakterfejlődés, amely hiányérzetet okoz a nézőben.
Amit szintén szinte lehetetlen elsőre követni, azok a hatalmi viszonyok. Kicsit olyan érzés teljesen laikusként belecsöppenni a Kontinensen folyó huzavonákba, mintha mondjuk úgy ülnénk be történelem-szigorlatra, hogy előtte csak A magyar vándort néztük volna meg felkészülés gyanánt: az ember csak kapkodja a felét, hogy ki kivel van, azt pedig pláne nem érti az alapszituáció ismerete nélkül, hogy milyen hátsó szándékok és dupla csavarok működtetik a nem kevés szereplőt. Amikor már végképp elanyátlanodva érezné magát az egyszeri vajáknéző, ott vannak biztos idegenvezetőnek a főhősök. Beléjük legalább lehet kapaszkodni, mivel Geralt, Ciri és Yennefer a könyvek ismerete nélkül is jól kidolgozott szereplők – bár Yennefer esetében ott az előbb emlegetett túl hirtelen bekövetkező karakterfejlődés –, akikkel hamar szimpatizálni lehet. Ríviai Geralt kifejezetten egyedi antihős, Henry Cavill pedig tökéletesen hozza a leginkább hümmögéssel és „fuck”-okkal kommunikáló, a világ nagy konfliktusaiból kimaradni kívánó Geraltot.
Szintén jó fogódzó, hogy a sorozat hangulata hamar behúzza a nézőt, nem spóroltak sem a harcjelenetekkel, sem a CGI-jal, ami azért ennyi varázslényt elnézve alapkövetelmény. Ami miatt ezen a téren kicsit hiányérzetet okozhat, az világ részletesebb bemutatása: bár akadt 2-3 könnyen megjegyezhető vár, hiányoztak azok a nagytotálok a jellemzőbb városokról, amellyel könnyebben rajzolja meg a képzeletbeli térképet a néző a fejében. Sok volt ugyanis az ugyanolyan erdő, a trónterem vagy a fogadó, ami megnehezítette a az avatatlan szem számára a történések térben való jobb elhelyezését.
A kezdeti nehézségekből azonban van kiút: pont egy hajszállal több értetlenkedés után pár rész alatt azért kezd körvonalazódni, miről is van itt szó, és kevésbé izzadósan áll össze a fejben végre a történet, ekkor pedig már valóban élvezni is lehet a politikai csatározásokat is. Amint a helyére kerülnek a történet homályos pontjai, a Vaják minőségi szórakoztatást nyújt sajátos hangulattal, erőlködés és világmegváltó szándék nélkül, s külön erény, hogy nem kapálózik látványosan, hogy mindenképpen betöltse a király szerepét a fantasy-sorozatok között.
A sorozat showrunnere, Lauren Schmidt azt ígérte, hogy a későbbi évadokban már sokkal egyszerűbb lesz követni az eseményeket, így az első évadot felfoghatjuk egy gigantikus expozíciónak, amely ugyan zavaros, mégis elegendő Vaják-gyorstalpalót nyújtott a kezdőknek is. Az biztos, hogy a célját elérte: nem csak annyit profitálhatunk belőle, hogy legalább értjük az internetet elárasztó Witcher-mémeket, hanem – ha kicsit nehezen is – de hatásosan rántja be ebbe Ríviai Geralt világába azokat is, akik számára ez eddig ismeretlen terep volt. (pzs)
...ki küzdött e népért
A Trónok harca utolsó évadának bejelentése óta számítani lehetett rá, hogy a televíziós stúdiók és a streamingszolgáltatók óriási versenybe kezdenek majd A Világ Legnépszerűbb Sorozata cím elnyeréséért. És mivel látszólag semmire nem vágyunk jobban egy klassz kis sárkányos-kardozós-szexelős sorozatnál, a Netflixnek kapóra jött az Andrzej Sapkowski könyveit világsikerre emelő videójáték népszerűsége. Kész szerencse, hiszen úgy kellett a hirtelen Geroge R.R. Martin-történetek nélkül maradt világnak a Vaják, mint egy korty friss víz a fantasy-sivatagban. És így végre azoknak is elérhető lett Sapkowski világa, akik a lehető legkevesebb energiát szeretnék megmozgatni a befogadás során.
Nem mintha eddig híján lettünk volna a Vaják-adaptációknak: a könyvek és a játékok mellett képregény, tévéfilm, sőt még musical is készült Geralt, Yennefer és Ciri történeteiből, amelyek egy, a középkori Európát idéző világban játszódnak. A három fő karakter legfontosabb pillére Ríviai Geralt, aki egy veszélyes szörnyek kiirtására specializálódott, ám mostanra szinte megszűnt rend tagja és bár ő a történetek de facto főszereplője, a mágus Yennefer és Ciri, a Végzet Gyermeke is hasonlóan nagy funkciót töltenek be az univerzumban. A Sapkowski által teremtett világ amellett, hogy az összes megszokott fajt felsorakoztatja, rengeteget merít az európai, azon belül is a szláv mitológiából is. Ha ebből nem értenénk meg, hogy valójában mennyire kockázatos a Netflix projektje (hiszen a fantasy eleve egy rétegműfaj), akkor nyugodtan adjuk hozzá azt is, hogy a Vaják már két nagy fronton – az irodalomban és a videójátékok között – is nagyot tarolt.
A streamingszolgáltató önmagára nagyon is jellemző módon egyszerre mindhárom tábort (gémerek, könyvmolyok és újoncok) meg akarja szerezni magának – az viszont már sokkal kevésbé jellemző, hogy mindezekhez sikerült is egy elég jó stratégiát választaniuk. A készítők ugyanis a nagyon-nagyon népszerű játékok és az egyelőre valamivel kevésbé népszerű könyvek közül az utóbbit választották a sorozat alapjául, ami több szempontból is helyes döntésnek bizonyult. A legfontosabb talán az, hogy a három Witcher-játék eseményei a könyvek után játszódnak (ezért sokan nem is tartják azokat a kánon részének), és a showrunner, Lauren Schmidt Hissrich szerint amúgy is fölösleges lett volna újraadaptálni egy már eleve adaptált világot. A Netflix az új rajongók mellett így azokat is meg tudta célozni, akik csak a könyvekből, vagy csak a kontrollerek mögül ismerik a lore-t. Azért talán megnyugtatja az örökké elégedetlen gémereket, hogy a sorozatban a játékokhoz mérten megfelelő mennyiségű hümmögés és kádban való üldögélés van.
Sőt, bár a Netflix írói a történetet Sapkowski első és második Vaják-köteteire alapozták, a sorozat rengeteget merít a játékok világából is. Elég csak egy pillantást vetni a Henry Cavill által megformált főszereplőre, amit az angol színész szinte egy az egyben a játékokból megismert cinikus karakterre épített fel. De a játékokat (vagy legalább a harmadikat, a Wild Hunt-ot) kipörgetőknek már az első részből nagyon ismerős lehet az a bizonyos összecsapás is, aminek a főszereplő Geralt a Blavikeni mészáros becenevet köszönheti. A vizuális deja vu nem véletlen, a sorozat producerei között ugyanis megtaláljuk Tomasz Bagiński nevét is, aki a játékok átvezető jeleneteit rendezte. Ez a húzás annyira bejött a Netflixnek, hogy tökéletesen feledtetni tudja a néha elég „tévés” effekteket és többé-kevésbé a döcögő történetvezetést is.
Az írói gárda ugyanis nem sokat tétovázott a részletes bevezetéssel, helyette inkább egyből belecsaptak mindhárom főszereplő történetébe, jóllehet azok között akár több évtizednyi távolság is van. És mivel fantasy-sorozatról beszélünk, tovább nehezíti a látottak időben való elhelyezését, hogy bizonyos karakterek látszólag semmit nem öregednek, annak ellenére, hogy a kronológiai síkok a sorozat előrehaladtával szépen lassan kezdenek összekapcsolódni. Az egyébként sem egyszerű alapsztorit csak még zavarosabbá teszi az időrend felborítása és óhatatlanul is az az érzésünk támad, hogy ennél azért sokkal egyszerűbben, vagy legalábbis jobb ütemben is fel lehetett volna vezetni a sztorit. De úgy tűnik, hogy a készítőknek legalább olyan fontos volt a Vaják-univerzum és főbb szereplőinek minél gyorsabb bemutatása, mint a játékokhoz való vizuális hűség.
Ugyan nem szarvashiba, de sajnálatos, hogy ehhez képest az első évad nem nagyon fejtegeti azokat az egyébként nagyon hangsúlyos témákat, mint a vajákok sorsa, a Kontinenst alapvetően meghatározó Világok Együttállása vagy mondjuk a Meglepetés Törvénye. Az első pár rész után azért sokat tisztul az időrend, amin a néha elég otrombán elejtett kis utalások is segítenek. Ezen kívül elég sok olyan kisebb célzás vagy easter egg is van a sorozatban, ami inkább azoknak szól, akik már valahonnan ismerik a Vaják világát. És ahogy szinte minden feldolgozásban, bizonyos események, viszonyok ezúttal is lerövidülnek, esetleg leegyszerűsödnek a könyvek történeteihez képest, de aki ezzel nem tud megbarátkozni, annak valószínűleg egyébként is hiába készítenek adaptációkat. Mivel más médiumokhoz képest drasztikusan kevés idő jut az univerzum bejárására, bizonyos dolgokat muszáj átírni, ha azt akarjuk, hogy a nézők megfelelően tudjanak kötődni a karakterekhez. Mi pedig csak remélhetjük, hogy az eredmény nem lesz túlságosan is egyszerű.
Egyelőre úgy tűnik, hogy jó irányba haladnak a dolgok – jó látni, hogy a Netflix újra komolyan tudott venni egy projektet. Lauren Schmidt és alkotótársai mindkét világban, azaz a könyvekben és a videójátékokban is megtalálták a legjobb elemeket, amiket aztán nagyjából sikeresen át is emeltek a képernyőre. A Vaják tehát megérdemelten lett a csatorna legújabb zászlóshajója, ami egyelőre még egy kicsit halkan, de annál határozottabban tör a Trónok harca babérjaira. Ha pedig hiszünk a showrunnereknek, lesz még pár évadnyi időnk eldönteni, hogy valóban sikeres volt-e ez a törekvés. Feltéve persze, hogy a Toss a Coin to your Witcher-mémek nem nyírják ki idő előtt az egész sorozatot. (va)
