Talán szerencsésnek mondható, hogy a Pearl Harbor című film fél éves késéssel jutott el a romániai mozikba, ugyanis a New Yorkot ért terrortámadások után rettentően megnőtt az aktualitása. Mindkét esetben a washingtoni politikai elit csak több ezer áldozatot szedő csapások után ébredt rá, hogy nagyobb szerepet kell vállalnia a világ dolgaiban.

A baj ott kezdődik, hogy a film érzelmileg semmivel sem nyújt többet, mint a CNN, amely, esetlegesen kiválasztott háromórás, a terrortámadásról szóló hírműsorában ugyanúgy meglepetésszerű támadásról, rögtönzött hősökről és az amerikai hadigépezet beindulásáról szól, mint a Pearl Harbor. A három órába „szorított” filmben arról kapunk „híradást”, hogy 1941. december 7-én a japán császári tengerészet rajtaütésszerűén „megtámad” egy szerelmi háromszöget Pearl Harbor amerikai tengeri bázison. Leegyszerűsítve: a mű középpontjában az a mintegy 40 perces számítógépen generált csatajelenet áll, amelyet körülölel két banális románc.

Feltevődik a kérdés, ki a célközönsége ennek a filmnek. Annyira kicsontozza az eseményeket, hogy valószínűsíthető, olyanoknak szól, akik soha nem hallottak a Pearl Harborról, vagy a II. világháborúról. Akik annak idején ellógtak a történelemóráról, azzal az álhittel hagyják el a mozit, hogy a japánok azért támadták meg az Egyesült Államokat, mert a jenkik „lezárták a kőolajcsapokat”, és a tartalékuk csak tizennyolc hónapra volt elegendő. Hihető ez? Meg se említődik a Japán Császárság ázsiai dominanciára irányuló törekvése.

A japánok bemutatása annyira ferde, hogy maguknak a ferdeszeműeknek sem lehet kifogásolnivalójuk. Talán annyi, hogy hadseregük legnagyobb sikerében csak statisztaszerep jut nekik. Igaz ugyan, hogy a nagy csatajelenetet megelőzően a japán vezérkari központban megvitatják a támadás részleteit, de a párbeszédek sematikusak, karakterábrázolásról szó sincs. Egyedül Jamamoto tengernagynak van jellegesebb mondandója, de az is csak az amerikaiak dicsőítését szolgálja. A Pearl Harbor japánjai közvetlenül a teljes csendes-óceáni amerikai flotta elsüllyesztése után nem isznak pl. egy pohár szakét, vagy gratulálnak egymásnak egy-két meghajlással, hanem totális melankóliába esnek, érzik, hogy sorsuk megpecsételődött.

A film amerikai oldala két Tennessee-i jóbarát, Rafe és Danny köré épül, akik együtt jelentkeznek pilótának, és egymás után szeretnek bele ugyanabba a nővérkébe (Evelyn). Tulajdonképpen itt van a bibi, itt bizonytalanodik el a rendező Michael Bay (The Rock, Armageddon, Con Air), ugyanis neki a románc nem felségterülete. A film szerelmi szövődményei nem meggyőzőek, az udvarlás giccses, a naplementés óceánmelléki képek Kodak-reklámba illőek.

Evelyn maga is hőssé avanzsál a támadás után, amint rúzzsal választja szét a menthetőket a halálraítéltektől. A filmes csapat ezekben a jelenetekben fölösleges stilisztikai fogásként alkalmazza az életlen képek éles képekkel való váltogatását. Ugyan miért, tesszük fel a kérdést? Így akarták volna megóvni a gyengébb szívűeket a háború szörnyűségeinek látványától? Talán lejjebb akarták vinni a film nézhetőségi életkorát (13 év az USA-ban), hogy többet kasszálhasson. A másik fényképezési trükk, amely eltér a Pearl Harbor különben gyönyörű képvilágától, a korabeli híradókat felelevenítő fekete-fehér jelenetek. Ebben az esetben viszont a kopott képek visszásan elütnek a narrátor hangjától, amely leginkább a poplistát ismertető lemezlovagéhoz hasonlít.

Összegezve: a Pearl Harbor olyan film, amely beillik a „Titanic-sorozatba": egy kis tragédia szerelemmel fűszerezve. Elfűszerezve...