A The Life of Chuck három epizódba sűríti egy tánckedvelő könyvelő kurta életét. De milyen ember volt Chuck, és mit veszítünk a halálával?
Harmadszor adaptált Stephen King-művet Mike Flanagan a Gerald’s Game és az Álom doktor után (miközben már a negyedik is csőre töltve várakozik: az új Carrie-sorozat 2026-ban érkezhet). A The Life of Chuck azonban a többivel – és Stephen King legtöbb írásával – ellentétben nem horror, hanem furcsa, kevert műfajú történet, egyszerre lesújtó és felemelő, tragikus és életigenlő. A Chuck élete címmel magyarul is olvasható kisregény különlegessége, hogy három részből áll, amelyek időben visszafelé követik ennek a bizonyos Chucknak az életét. Nem visszafelé leélt élet ez, mint Benjamin Buttoné, csak visszafelé elmesélt történet: az első részben összeomlóban van a világ, miközben rejtélyes hirdetések jelennek városszerte Chuck (Tom Hiddleston) 39 remek évét méltatva, a másodikban főszereplőnk táncra perdül az utcán, a harmadikban pedig megismerjük a gyerekkorát.
Visszatérés a 237-es szobába – Mike Flanagan: Doctor Sleep / Álom Doktor
Kevés olyan film van, ami annyira átszőtte volna egy-egy műfaj ikonográfiáját, mint Kubrick Ragyogása tette azt a horrorral. A kultikus rendező olyan sokrétegű, újjá- és újjáelemezhető alkotással tette gazdagabbá a műfajt, hogy az azóta eltelt évtizedekben sem vesztett erejéből semmit: még mindig etalonnak számít a zenei megoldásai, a színészek játéka, a megmagyarázhatatlansága és még megannyi más apróság miatt. Most folytatást kaptunk hozzá, ami nem is olyan nagy baj.
Stephen King leghíresebb művei közül A remény rabjainak tónusával rokonítható a Chuck élete. Bár a kritikai fogadtatásuk visszafogottabb volt, mindkét mű adaptációja közönségsiker lett – előbbi régóta az IMDb #1 filmje, utóbbi pedig megnyerte a Torontói Filmfesztivál közönségdíját (amely egyben a fesztivál fődíja is). Itt azonban a párhuzamok nagyjából véget érnek, hiszen A remény rabjai (The Shawshank Redemption) transzparenciájával szemben az angolul 2020-ban megjelent Chuck élete ígéretesen induló, de meglehetősen kusza és zavarba ejtő alkotás, amely egyszerre piszkál fel túl sok gondolatot és marad giccsesen egyszerű. Nincs ez másként Flanagan adaptációjában sem, amely ugyan kicsit más hangsúlyokkal és összefüggésekkel dolgozik, de az alapmű hibáit nem tudja teljesen kijavítani.
King írásának főbb témái, hogy minden ember fejében egy önálló univerzum lakozik, illetve – az Érkezésből is ismerős dilemma szerint – akkor is végig kell csinálnod az életed, ha megtudod, mi lesz a vége. A filmváltozat ezt némileg önreflexíven kiegészíti a reáltudományok vs. humántudományok kérdéskörrel, avagy racionális vagy érzelmi döntést kell-e hoznunk a karrierünket illetően, illetve megvastagítja a kisregény azon szálát is, miszerint világvége esetén a legfontosabbak a szeretteink. Érdekes, de egyszersmind kicsit közhelyes kérdések ezek, ráadásul se King, se Flanagan nem mélyed el bennük eléggé ahhoz, hogy megtöltődjenek tartalommal. Hovatovább szinte egyáltalán nem függenek össze egymással, ha pedig mégis, az inkább zavaros és ellentmondásos lesz – a legnagyobb jóindulattal sem egy irányba tartanak az útnak indított szálak.
Kinghez méltó módon többféleképpen megjelenik a természetfeletti is, a széttartó példákból azonban szintén nem épül ki konzekvens világ. A nyitány apokalipszise és a magyarázat nélkül terjedő plakátok, majd a harmadik fejezetben fontos szerepet kapó kísértetjárta toronyszoba nem azért gyengíti az összképet, mert nem kaptunk rájuk magyarázatot, hanem mert a különböző stílusú elemekből nem válnak érthetővé ennek a misztikus világnak a szabályai. S míg egy kisregényben jobban elfogadjuk az eldöntetlenségeket, egy filmben mindez már erősebb hiányérzetet kelt – az pedig, ahogyan Flanagan próbálja egyértelműsíteni a helyzetet és szervesebb kapcsolatot teremteni a három szegmens között, csak még több kérdést vet fel.
A kisregény egyik lehetséges értelmezése ugyanis az, hogy a világ azért omlik össze, mert Chuck, vagyis Charles Krantz haldoklik. Minden ember egy univerzum, ha meghal, meghal vele a világ is. (Vö. a Talmud mondásával: „Aki egy embert megment, a világot menti meg." – Chuck hangsúlyozottan félig zsidó származású.) A film részben átveszi ezt, bár az erre való utalásokat még inkább elhalványítja – ráadásul az első felvonásban mindenki azt kérdezgeti, ki az a Charles Krantz, miközben a zárlat éppen arra világít rá, hogy ezekkel az emberrel korábban ismerték egymást. Kik ők és miért kerültek be Charles világába? Így összességében könnyebb úgy belelátni ezt az értelmezést a filmbe, ha valaki felhívja rá a figyelmünket.
Ezzel párhuzamosan míg a kisregény – némileg ironikusan – próbálja árnyalni Chuck életét néhány alapinformáció felsorolásával, a film még távolabb tartja őt a nézőtől, főleg felnőttként. Az újonnan behozott kérdésfelvetésekkel pedig ellentmondásossá teszi King alapvetően humanista üzenetét is. A filmbéli Chuck 39 évet élt könyvelőként, miközben a harmadik részből megtudhatjuk, hogy gyerekként mindene a tánc volt, és csak nagyapja (Mark Hamill) nyomására választotta helyette a biztos megélhetést jelentő, családilag öröklődő könyvelői szakmát. A második részt uraló, egyben a film legjobbjának számító, látványos és dinamikus táncjelenet csak megerősíti: Chuck felnőtt életében egyszer volt igazán önmaga, ekkor. Tehát egy meg nem élt élet végén vagyunk, a történet egy eltékozolt tehetségű, mindössze 39 évet élt, jelentéktelen kisembert próbál úgy beállítani, hogy milyen nagy egyéniség volt, akivel együtt a világ is összeomlik. Felemelő befejezés? Inkább olyan, amely kielégítetlenül hagy – bár nem olyan nyomasztó, mint az első felvonásban eszkalálódó világvége, de nem is olyan, ami után kedvünk van könyvelőnek menni ahelyett, hogy táncosok lennénk. Holott a film inkább ezt az üzenetet közvetíti, hiszen így is „elég jó” élete volt.
Lehet, hogy az is kiegyensúlyozatlanná teszi a The Life of Chuckot, hogy a felnőtt Chuck, Tom Hiddleston túl keveset szerepel benne – persze a gyerekszereplők (és az immár fiatal felnőtt Jacob Tremblay) is aranyosak, de kiállásukban alulmaradnak pl. az első rész főszereplőjével, Chiwetel Ejioforral szemben. Ami pedig felveti a kérdést, kinek is a története a The Life of Chuck. A felnőtt Chuckot nem látjuk szerető apaként és férjként, barátként és munkatársként, állampolgárként és magánemberként, így pedig nehéz elhinni, hogy megért egy filmet a gyerekkora és a halála. A giccsig érzelmes zene és az amerikaiasan nyíltan kimondott öntömjénező mondatok fokozhatják a gyanakvásunkat, hogy ez az egész csupán egy blöff, nem pedig a kortárs Hollywood elismert alkotóinak releváns világmagyarázata. A „ti mind egyéniségek vagytok” már a Brian életében is egy pillanat alatt poénba fordult annak ellenére, hogy Brian komoly üzenetnek szánta.
