Tom Cruise nyolcadszorra is (ha még számolja valaki) lehetetlen küldetésre vállalkozik, és bár A végső leszámolás címe és hangvétele alapján is lehet arra következtetni, hogy talán tényleg az utolsóra, nem igazán látni, hogy miért is ne menne a laza világmegmentés és a lehetetlen helyzetek megoldása egy 60 éves Cruise-nak épp olyan könnyedén, mint eddig. Ha így folytatja, mi ott leszünk vele a moziban kilencedik vagy tizedik alkalommal is.
Kereken 30 éve menti meg a világot Ethan Hunt, az újkori James Bond, akinek ugyanolyan pöpec kütyüi vannak, mint a 007-esnek, legalább annyi dögös verda és vagány csaj veszi körül (akiket mondjuk jóval ritkábban fektet le, mint a brit kém), legalább annyiszor átkozta már ki őt a saját ügynöksége és kormánya, és a nukleáris apokalipszistől való világmentés terén is bármikor felveszi a versenyt Bonddal. Csak éppen mindezt egy színésszel, és bár időközben Tom Cruise lassan 64 éves lesz (6 évvel idősebb, mint az idős, nyugdíjkorhatár szélén lévő mentora, Jim Phelps, Jon Voight alakításában az 1996-os első részben), egyáltalán nem látszik sem rajta, sem a szérián, hogy egyhamar kifáradna.
Talán egyetlen mozilátogató számára sem titok, hogy a Mission: Impossible-széria fő vonzereje Cruise, illetve az általa végrehajtott kaszkadőrmutatványok, amelyek filmről filmre emelik a tétet. És bár ez a gimmick könnyen önismétlővé tehetné az újabb és újabb epizódokat, illetve mondhatnánk, hogy nem mond sokkal többet egy film akkor sem, ha nem CGI-jal oldják meg a repülő vagy tengeralattjáró oldalán lógándozást, hanem valóban a sztár lóg ki tudja hány méter magasan (vagy éppen mélyen) az adott járműről, ez a recept valahogy mégis működik. Mert nagyon rövid és határozott választ lehet adni arra a kérdésre, hogy megéri-e már nyolcadszorra is elmenni a moziba, hogy a mozijegy árával legyezgessük egy megosztó magánéletű sztár világméretű egóját: igen, megéri. Még mindig, pedig ki gondolná?
Az analóg akciócsoport – Christopher McQuarrie: Mission: Impossible - Dead Reckoning Part One / Mission: Impossible: Leszámolás - Első rész
A Mission: Impossible franchise hetedik felvonása az akcióműfaj formai alapjaihoz nyúl vissza a sorozat eddigi legfeszültebb hajszáinak és legprecízebben kiszámított akciószekvenciáinak felvonultatása érdekében, a Leszámolás – Első rész mégis a széria legkevésbé karakteres epizódjává válik.
A végső leszámolás alcímet viselő (inkább 7/b. rész, hiszen közvetlen folytatása az előző, A leszámolás: Első rész történetének) epizód annyiban különbözik elődjeinél, hogy valóban érződik benne egyfajta összefoglalás-jelleg, és számos utalást találunk a sztori során az előző részek szereplőire és történéseire. Végre kiderül például, hogy mi is az a Nyúlláb, amit a Titkos nemzetben szerzett meg Hunt és csapata, Jim Phelps, illetve a hagyatéka is felbukkan, és futó pillanatokig az összes eddig elhunyt egykori IMF-ügynök megidézésre kerül. Az egész múltidézés, és ennek a múltnak a jelen történéseihez való igazítása ráadásul sokkal organikusabbnak érződik, mint a már említett Bond-filmek csúfos Spectre-je, ami visszamenőleg minden korábbi (Craig-féle) Bond-film gonoszságait igyekezett „rákenni” egy sebtében kitalált, titokzatos szervezetre, de az egészen érződött az erőltetettség. Itt sokkal elegánsabban van megoldva a korábbi történetszálak „újracsatornázása”, ami tényleg megadja az összefoglalás-érzést A végső leszámolásnak.
A sztori ugyanakkor nem nagy szám: az Entitás, az előző részben megismert világhódító, emberiség-leigázásra hajtó AI mostanra az egész világot fenyegeti, az internetnek köszönhetően egyenként vonja irányítása alá a nukleáris nagyhatalmakat. Az IMF ismét szembeszáll az AI hatalmát önös céljaira fordítani akaró amerikai kormánnyal, és a néhány friss taggal kiegészült (Hayley Atwell, Pom Klementieff, Greg Tarzan Davis) szedett-vedett, örökifjú lázadó csapat (Cruise, Simon Pegg, illetve a másik örökös MI-szereplő Ving Rhames) nekilát a világmegmentésnek. Tipikus sztori, teljesen kiszámított sémák és karakterek, és bár A végső leszámolás akár mondhatna is valamit az AI megjelenéséről, ezzel együtt a dezinformáció térnyeréséről, vagy akár a nagyravágyó szuperhatalmak politikai felelősségéről, ezt határozottan nem teszi. A Mission: Impossible világában minden továbbra is fekete-fehér: amit Hunt csinál jó, akik ellen csinálja, azok pedig a rosszak. Legyenek ezek politikusok, világhódító mesterséges intelligencia, biztonsági őrök, vagy éppen egyszerű szakemberek, akiknek esetleg „csak” a karrierjét teszi tönkre – még egy ilyen utóbbiról, az első részben is szereplő William Donloe-ról (Rolf Saxon) is kiderül, hogy bár Hunt Langley-beli manőverje után a Sarkkörre száműzték, de itt találta meg az igaz szerelmet, és lett értelme az életének. Hunt tehát jó, sőt, a legjobb közülünk, az egyetlen, akinek a kezébe nyugodtan helyezhetjük az emberiség sorsát (igen, ezt ki is mondják róla a filmben).
Na de amúgy sem feltétlenül a csavaros történetért vagy a jól felépített, komplex karakterekért jöttünk. Mi van a hajmeresztő setpiece-ekkel? Azok bizony ezúttal is elképesztően látványosak, és bár a 2 óra 50 perces játékidő jócskán túlzottnak érződik (különösen annak, aki tisztában van az eddig filmek történéseivel, mert elég hosszan kapunk „az előző részek tartalmából” jellegű összefoglalást), ráadásul az első bombasztikus jelenetre is sokat kell várni, de mire végre megjön, egyáltalán nem okoz csalódást. A Bering-tenger mélyére süllyedt Szevasztopol tengeralattjáró roncsai között kell Huntnak felkutatnia, és az előző részben megszerzett kulccsal megtalálnia az Entitás forráskódját, ehhez pedig 150 méter mélyre kell merülnie, mindössze egyetlen oxigénpalackkal felfegyverkezve, megküzdve a fagyos vízzel, a dermesztő sötétséggel és az egyre növekvő (ezúttal szó szerinti értelemben is vett) nyomással. Ez a kiterjedt, csaknem félórás jelenet szerepelhetne a „mutasd, ne mondd!” felszólításnál a szótárban, amire minden kezdő forgatókönyvíró figyelmét felhívják a tankönyvek – egyetlen szó hangzik ez idő alatt („torpedóüreg”), de egy perc unalom nincs ezalatt a klausztrofób, tömény feszültséggel teli 30 perc során, miközben egyetlen ember merülését izguljuk végig, és még egy lövésnek sem kell eldördülnie vagy autónak felrobbannia. Cruise, no és mostanra a fő alkotótársává avanzsált (négy MI-filmet rendező, és még több Cruise-projektet író) Christopher McQuarrie olyan lazasággal lubickolnak a tenger mélyén, hogy azt tényleg öröm nézni.
A csúcspont pedig még csak nem is ez a jelenet, hanem a teljesen kiszámíthatóan érkező párbaj Hunt és Gabriel (Esai Morales) között, ezúttal nem ököllel vagy késsel, hanem egy-egy ósdi propelleres repülőt meglovagolva, és talán itt érződik leginkább, hogy miért is érdemes sokadszorra is megfizetni Cruise-t és vakmerőségét. Mert még ha nem is tudnánk, hogy valóban sokszáz méter magasan lógott a nagytata-korú sztár egy repülő oldalán, akkor is éreznénk, hogy ez bizony nem egy újabb Halálos iramban-szerű nevetséges akciójelenet, ami talán látványos, de semmit nem mozgat meg az emberben a sokszázmillió dolláros költségvetés ellenére sem, hanem olyan zsigeri élmény, amit még akkor is megéri végigizgulni (sőt, talán akkor még inkább!), ha éppen tériszonyos az ember.
Azt talán mondani sem kell, hogy mindez a szélesvásznon érvényesül igazán (sőt, talán még az IMAX-formátumra is megéri pluszot fizetni annak, akinek van erre lehetősége), az elinflálódott képregényfilmek helyett és az egyre blődebb, öregedő sztárokkal akciózó franchise-ok közül talán az utolsóként maximálisan megéri a mozijegy árát. A hajmeresztő akcióért pedig simán megbocsájtjuk neki a hiányosságait, még a mondanivaló szinte teljes hiányát is, hiszen egy hullámvasútra sem gondolkozni ülünk fel, hanem az adrenalin-löketért. Ebben pedig (még mindig) valóban Tom Cruise a legjobb.
