1954-ben mindenki biztos volt abban, hogy az Aranycsapat megszerzi a világbajnoki címet. Ám jött a berni tragédia, az NSZK sikere, és egyszerre szertefoszlott egy nemzet reménye. A parancsuralmi rendszerek azonban nem arról híresek, hogy meghátrálnak a puszta tényektől. Pajer Róbert filmje néhány fiatal nyomdász sorsán keresztül mesél egyéni döntésekről, össztársadalmi hazugságokról, és arról, amikor nem elég már a cirkusz a népnek.

Aki bármennyire is követi a futballt, egészen biztosan találkozott azzal, hogy az ‘54-es vébé-döntő máig a sportág magyarországi ősmítosza, amit legendák sora övez. Csalt a játékvezető, politikai okokból kellett veszítenie az Aranycsapatnak, szabotálták a gárda szállását, étkezését. Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy az addigra öt éve veretlen szupercsapat ne nyerje meg legfontosabb mérkőzését. Így volt ezzel a magyar politikai vezetés is, a kommunista diktatúra számára fontos legitimációs felület, a feszültségeket levezető szelep volt a sikercsapat, épp azért arra készültek, hogy a győzelmet kellően reprezentatívvá teszik. Pajer filmje alulnézetből mutatja be, miként működött a társadalmi gépezet, és milyen döntéseket kellett meghoznia az egyéneknek egy ilyen környezetben.

Jenő (Váradi Gergely) és Miki (Rohonyi Barnabás) legjobb barátok, az állami nyomdában dolgoznak. A döntő előtt Zoltán (Csőre Gábor), a helyi párttitkár megkapja a feladatot, hogy a hétvégén el kell készülnie a győzelmi bélyegeknek, ami azt jelenti, hogy minden dolgozónak a nyomdában kell töltenie a következő napokat. A munka zajlik, a paranoia egyre csak nő, végül jön a vereség, és senki sem tudja, mit kellene csinálni, hiszen minden elvtárs fölött van valaki, aki miatt senki sem hozhat önálló döntést.

Ha kontextusba akarjuk helyezni a Bélyeget, leginkább a 2010-es években készült, főként Köbli Norbert nevéhez kötődő tévéfilmek juthatnak eszünkbe, például A vizsga, a Szabadság különjárat vagy A berni követ. Közös ezekben a művekben, hogy nem a mindenki által ismert történelmi fordulópontok segítségével mutatják be a (fél)múltat, erre a tévés költségvetés talán nem is adna lehetőséget. Ehelyett érdekes emberi sorsokat keresnek, amelyek persze többet mondanak maguknál, a történelmi korszak, az adott politikai rendszer természetét mutatják meg. Ez több szempontból is működőképes alkotói stratégia, nem véletlenül tudtunk több hasonló filmet felsorolni: egyrészt ezáltal el lehet kerülni a financiális keretek okozta csapdákat, másrészt az alkotók olyan szempontokat, eseményeket tudnak megmutatni, amelyek nem szerepelnek a fősodratú történelemkönyvekben. Mindannyian hallottunk az Aranycsapatról és a Rákosi-rendszerről, de kinek jutna eszébe mindezt a bélyegkészítők szemszögéből bemutatni?

Pajer Róbert viszont gyorsan meggyőz minket arról, hogy épp egy ilyen monoton munka tudja igazán bemutatni, mi zajlott a szocializmus színfalai mögött. A filmben több olyan szekvencia is szerepel, amikor azt figyeljük, hogy a gyárban a gépek fogaskerei miként őrölnek. Nem meglepő módon ez a film főszereplőit jelképezi, akik ugyanilyen elemei a rendszernek, szinte teljesen megfosztva az autonómiájuktól. Ahogy a diktatúrákkal kapcsolatos művek nagyon gyakran, Pajer és Maruszki Balázs forgatókönyve is típuskarakterekből indul ki, majd azt vizsgálja, hogy ezek a szerepek miként rendülnek meg egy-egy váratlan esemény hatására.

A két férfi főszereplő a rendszerhez való viszony tekintetében egymás ellentétei. Jenő az a figura, aki ugyan ideológiailag nem ért egyet a hatalommal (vagyis nincs szilárd véleménye róla), keresi a boldogulás lehetőségeit, bízik abban, hogy orvos feleségével (Mészöly Anna) lassan, de biztosan lépkednek felfelé a társadalmi ranglétrán. Ezzel szemben Miki olyan figura, aki folyamatosan teszteli a határokat, mindig eggyel messzebbre megy, mint lehetne, és a parancs kiosztásánál is csak arra gondol, hogy kiszökjön barátnőjéhez (Trill Beatrix). Később épp Miki sorsa döbbenti rá Jenőt arra, hogy a rendszerben az igazságérzet nyoma sem fér meg, épp ezért szépen lassan utóbbi is saját kezébe veszi a sorsát. Váradi Gergely már A besúgóban is bizonyította, hogy hitelesen tudja bemutatni egy passzív karakter örlődését, itt is ezt láthatjuk tőle, sokszor ki nem mondott szavak nélkül árnyalja a figurát. Az viszont már a forgatókönyv dicsérete, hogy az ellenségnek is arcot ad, Durkó Zoltán egy olyan államvédelmis figurát alakít, akinek érthető a motivációja, személyes és társadalmi szinten egyaránt, és megjelenése egyértelműen hozzátesz ahhoz, amit a film a történelmi korról állít.

A Bélyeg ugyanis szerencsére nem kizárólag  személyes szinten működik. Persze ma már nehéz újat mondani a szocializmusról, de a mű üzenete releváns, és képes érzékeltetni azt a káoszt, amit az okoz, hogy mindenkinek félnie kell a tarkójára feszülő késtől. És persze témájából adódóan Pajer Róbert munkája arról mesél, hogy ezek a rezsimek hogyan kapaszkodnak bármibe, ami népszerű, és miként tudják elhitetni a társadalom többségével, hogy minden jó hozzájuk köthető. A Bélyegből az is átjön, hogy ezzel együtt ellentmondásos a viszony, hiszen a futballhoz hasonló társadalmi szerveződésektől félnek az autoriter rendszerek, mert olyan indulatok erősödhetnek fel, amelyeket később az állam nem tud kontrollálni.  Mindemellett a film azt is megmutatja, mit jelentett egy sok szempontból identitását vesztett társadalomnak a világsiker lehetősége.

A tartalmi mélységgel együtt is el kell ismerni, hogy a műnek megvannak a gyermekbetegségei, amelyek egy része technikai jellegű (egyes jelenetekben például a hangkeverés), másik része pedig ahhoz köthető, hogy nem minden színész hajtotta végre tökéletesen a feladatot, vannak túlzóan teátrálissá váló mellékszereplők, akik így nem is kapnak igazi mélységet. Emellett a filmtől nem áll távol a túlmagyarázás, néha a zene és a párbeszédek többször is hangsúlyoznak valamit, amit a képek maguk is elmesélnének. A legnehezebb feladatot viszont jól oldja meg a rendező és Babos Tamás operatőr: a nyomda szűk tereit sokszínűen járjuk be, jók a ritmusváltások, és arra is ráéreznek az alkotók, mikor érdemes a közelikre támaszkodni.

Nem új gondolat, hogy önkényuralmi rendszerekben idővel mindenki kompromittálódik, és meg kell hoznia olyan döntéseket, amelyek miatt valamit elveszít a személyiséből. A Bélyeg utolsó jelenete is jó érzékkel kérdőjelezi meg, mit gondolunk a figurákról, a film egésze pedig bizonyítja, hogy még mindig vannak olyan szeletei a történelemnek, amit érdemes elmesélni, mert néha az egyértelműnek tűnő memento (jelen esetben a bélyeg) rendelkezik a legtöbb mondanivalóval.