A Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány és az Anthropolis Antropológiai Közhasznú Egyesület szervezésében életre hívott filmszemle és tudományos konferencia azzal a céllal jött létre, hogy bemutassa a hajléktalan emberek média-reprezentációját, és beszélgetést kezdeményezzen róla. Kulturális antropológusok, szociális munkások, szociológusok, filmrendezők beszélgettek két napon keresztül árról, hogy „Mennyit bír a celluloid?".
Ica néni, avagy egy pozitív sztereotípia lehetősége
Egy óriási sárga házba lépek, néhányan elszeparálva cigarettáznak, beszélgetnek, ezért határozott léptekkel vágok át, keresem a Budapesti Módszertani Szociális Központ nagytermét, megvan. Körbe-körbe képek, amelyeket hajléktalan emberek készítettek hajléktalan emberekről (a nyelv által lehet stigmatizálni leginkább, így kiírom mostantól, hiszen más jelentéstartományt fed le a 'hajléktalan' szó, és mást a 'hajléktalan ember", jó megjegyezni!). A képek egy ismeretlen világot mutatnak be, ahol nem esztétikailag, hanem társadalmi tapasztalásaink alapján minősítve barangolunk, eszünkbe jutnak hajléktalan emberek, akik mellett nap mint nap elmegyünk, elfordulunk, amikor kínálják újságjukat, nem nézünk a szemükbe, de itt most igen. Menekülési lehetőségek nélkül vagyok kénytelen befogadni ezt a világot, szembe kell vele néznem, mint ahogy mindenkinek. Ebben segítenek a médiumok, ahol az alkotók elénk tárhatják ezeknek az embereknek az életét, megismertethetnek problémáikkal, és csökkenthetik a kialakult sztereotípiákat.
Kelet felé haladva egyre inkább gondolják úgy az emberek, hogy az ember maga tehet társadalmi helyzetéről, de ez Magyarországon még kevéssé van így, mondta Győri Péter (BMSZKI). A médiának ezért köszönhet sokat itthon a hajléktalanság, hiszen a hajléktalan emberek nem csövesként, munkakerülőként tematizálódnak. Erre a tényre jól rímelt Füredi Zoltán Villanegyed című filmje, amely a napi harcokat bensőséges kapcsolatok hálózataként mutatja be. A rendező nyolc hónapon keresztül követte szereplőit, akik a budai luxusövezetben laktak különböző helyeken, legyen az vasúti kocsi vagy saját kezűleg épitett viskó. Az életet Ica néni szervezi, ő a mindenes, mos, főz, takarít, ételt szerez, csodálatos teremtmény. A kamera nem sokkal azután kapcsolódik be a történetbe, hogy meghal a Tanár úr, a barátjuk és társuk. A kamera követi, hogyan dolgozzák fel társuk elvesztését, hogyan élnek napról napra, és miként lehet elviselni az állandó kiszolgáltatottságot.
Ezután Frida Balázs (Anthropolis, elnök) frappánsan indította a kerekasztal-beszélgetést, hiszen egy nagy asztalhoz invitálta az érdeklődőket, nem kis meglepetést okozva ezzel, így egy gesztussal mindenki résztvevő lett. Pelle József, az intézmény vezetője ráhangolódásként elmesélt egy történetet: a konferencia okán megkereste őket az egyik kereskedelmi csatorna, és jelezte, hogy szívesen jönnek forgatni, ha lesz „sokkoló vágókép". Ezzel a felütéssel indult a beszélgetés, majd vad szitkozódás kezdődött. A kérdéseket szociális és szociológiai nézőpontokból közelítették meg, viszont rögtön az elején felmerült egy fontos módszertani kérdés, hogy el kell különíteni a filmes és a televíziós reprezentációt. A televíziós műsorokban a hajléktalan ember különleges „fajként" mutatkozik meg, önálló test, szag, csupa negatív jellemző; ez az, amit el kellene kerülni, mondja valaki. És igaza van. A hajléktalan embereket nem becsülik a képeken, kihasználják őket a kívánt érzelmi hatás miatt, és ennek a konferenciának az lenne a célja, hogy ezekre rámutasson, reflektáljon.
Élettörténetek
Néhány hajléktalan ember összefogott Jeles András segítségével, hogy színpadra állítsák Gogol Revizorját. A színházi próba folyamatát követte végig egy kamera, és bemutatta, hogyan próbálták a hajléktalanok a darabot, küzdöttek az ismeretlen szöveggel, az orosz nevekkel. A „színház a filmben" régóta kedvelt témája a mozinak (Id. Cassavetes: Premier), ebből a szempontból tehát nem számít különlegességnek a téma, viszont a dokumentumfilmes nézőpont miatt kirajzolódott a problémák hálója, a „színészek" lehetetlen helyzete, hiszen nincs hol tanulni, sokan olvasni is alig tudnak. A darab egészen jól alakul, majd egy adott pillanatban Jeles kiborul és feladja, így nélküle kell befejezni. Ennek ellenére happy end.
Az ebéd után, ami mindig egy fontos kérdés (szolgálati közlemény: részben jól megoldva), Elbert Márta vitaindítójában a dokumentumfilm-rendezők felelősségéről, a szakma és az etika kapcsolatáról beszélve elmesélt egy esetet, melynek során az éppen általa filmezett hajléktalanokat majdnem megverték és elkergették lakhelyükről. Vajon mi a feladata ilyenkor egy rendezőnek, tette fel a kérdést, majd egy lehetséges választ adott filmje egy snittjével. A képen fekete ruhás biztonsági emberek mennek el, miközben a kamerával győzködik őket, hogy ne bántsák a szerencsétleneket, hiszen „nincs az a jó felvétel, ami miatt végig lehet egy ilyet nézni, be kell avatkozni. A dokumentumfilmezés személyes műfaj, a szereplők közel kerülnek az alkotókhoz, akár hónapokig is együtt dolgoznak, és a film forgatása után sem szakadnak el, mint azt Papp Gábor Zsigmond rendező mondta a kerekasztal-beszélgetésen. Papp (Flaszter népe) egy krizisautót követett munkája során, így tárva fel a budapesti hajléktalan létet, illetve a segítő szociális munkás nehézségeit. E mellett négy mellékszál bontakozik ki, nem egy ember sorsaként ábrázolva a hajléktalan emberek problémáját. A film külön érdekessége, hogy a televíziós bemutató után többen jelentkeztek segíteni a hajléktalan embereken, ebből is látható, milyen óriási ereje van a médiának.
Háttérben
A következőkben figyelő tekintetünket a média világára vetettük, Pesty László Fekete Dobozában láthattuk a műsorvezetőt, amint beöltözik hajléktalannak, és Lecsóval újságot kezd árulni. Ez hatásosnak mondható abból a szempontból, hogy a riporter a televíziónéző átlagembert képviseli, aki nem nagyon ismerheti ezt az életmódot. A veszélye abban rejlik, hogy elősegíti azt a képzetet, hogy ez egy teljesen más világ, megismeréséhez „alá kell merülni", innen nincs visszaút. A műsor nagy részét kitevő blokkban a Dankó utcai rendelőben mutogatnak amputált lábakat, letört ujjakat, megfagyott testrészeket, agyonvert hajléktalant. Ez az érzelmi hatáskeltés részben érthető a műsor készítői részéről, mivel a borzalmakkal lehet csak leültetni a nézőt a készülék elé, viszont ha egy határon túllép, akkor befogadhatatlanná válik, így átkapcsolunk egy másik csatornára. Ez a magamutogatáson és a szenzációhajhászáson kívül nem sokról szólt, én rosszul lettem a film végére, ráadásul a riporter a Nyugati Pályaudvaron mondja el a „lekonfot", háttérben a díszítő elemként látható hajléktalan emberekkel.
Az amputált lábak okozta érzelmi sokkban Hammer Ferenc vette át a szót, aki először bemutatott néhány bejátszást a Fókuszból majd elmondta, a kutatás témája a szegénység reprezentációja volt a médiában, mivel a szegénység nem definiálható jogi kategória, így nem védi a médiatörvény, míg a nőket és a kisebbségeket igen. Az RTL Klubon fő műsoridőben látható magazinban Batiz András dülöngél a jobb alkarjáról a balra, majd látva a kérdés súlyát, kihúzza magát, mond (elront!) néhány buta mondatot, szemüvegét izgatottan tologatja, majd kezdődik a bejátszás. Hammer elmondta, hogy a műsorok tartalomelemzése során furcsa szabályszerűség rajzolódott ki, így a 4 percnél nem hosszabb történeteket mindig narrálják, a szereplő sohasem beszél egy mondatnál többet, kivéve a hivatal talking head-je. Keresnek néhány „sokkoló" csomópontot, és azt ismétlik mind a „felkonfban", mind a filmben, illetve a szereplő szövegében. Ennek bemutatására kiemelnék egy példát: Batiz felvezető szövege: „Disznósi Sándor a kecskeólban szipózik", bejátszás szövege: „a kecskeólban szipózó Disznósi Sándor", kérdés: „szipózol?" D.S: „igen", kérdés: „hol?", D. S.: „a kecskeólban". Akiről a történet szól, csak vágókép, hiszen nem szólalhat meg – a képekkel tudatosítják, hogy kihez tartozik a történet, így válik állatkerti mulatsággá a bejátszás.
Hősként és illusztrációként
A konferencia jogos kérdésfeltevéssel indult, amely a második nap végére részben módosult, és sokkal inkább a befogadó néző került a középpontba, vagyis az a kérdés, hogy mennyit bírok én, a néző? A hajléktalan emberekről szóló filmek, műsorok természetesen egy fiktív térbe kerülnek, ahol különbözőképpen nyúlnak élettörténetükhöz. Az egyik megközelítés a dokumentumfilmesé, aki tisztességgel, szakmai öntudattal, morális és szociális érzékenységgel, az embert középpontba állítva mutat meg egy történetet, a másik a kereskedelmi televíziós, aki hatásvadász eszközökkel klipszerűen feldolgozva, a nézettség függvényében hatásos konferálásokkal ábrázol. Mintha két világ lenne, de a hajléktalan ember csak az egyikben főszereplő (főhős!), míg a másikban illusztráció.
Megjegyzés: Sokkoló anyag volt elég.
