Miért nézünk filmeket? Azért, hogy a valóságunkra reflektáljunk, vagy pont amiatt, hogy a művek által elmeneküljünk a mindennapi problémáktól? A Film Club szerint némileg mindkettő lehet igaz, az viszont biztos, hogy nehéz helyzetben a filmek támaszaink lehetnek. Valódi cinefil-csemege érkezett a BBC platformjaira.
Evie (Aimee Lou Wood) félénk lány, akinek nehezére esik elhagyni az otthonát, ráadásul a közelmúltban pánikrohama is volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen nélkülöznie kellene a szociális életét, hiszen időről időre filmklubot szervez, ahol a legközelebbi barátaival tekinti meg a klasszikusokat, például az Óz, a csodák csodáját vagy A hollót. Ezek a filmklubok azonban többről szólnak, Evie ugyanis – noha a történet idején is párkapcsolata van – , hosszú ideje tisztázatlan, de nagyon erős érzéseket táplál egyik barátja, Tom (Nabhaan Rizwan) iránt. Ám mivel a fiú úgy dönt, hogy egy új munka miatt elköltözik, nemcsak annak esélye sejlik fel, hogy véget érnek a filmklubok, de talán soha nem tudják majd tisztázni érzéseiket sem.
A Film Club a címéhez híven le sem tagadhatná, hogy alapvetően filmrajongóknak készült sorozat. Ám ezt nem úgy kell érteni, mint a legtöbb esetben. Nem azért, mert tele van filmes referenciákkal (márpedig minden epizódban van egy központi mű), hanem mert tökéletesen meg tudja ragadni azt az érzést, amit sokunk számára a filmnézés jelent. Többségében olyan emberekről van szó a történetben, akik egyébként nehezen nyílnak meg mások előtt, vagy alkotnak közösséget, ám a filmklub lehetőséget ad nekik arra, hogy hasonló érdeklődésű társaikkal létesítsenek kapcsolatot. A sorozat nagyon érzékenyen ábrázolja annak kettőséget, hogy ez egyszerre egy felszabadító, a karakterek személyiségfejlődését segítő folyamat, másrészről viszont be is zárja őket abba a buborékba, ami nem biztos, hogy hosszabb távon az épülésüket szolgálja, hiszen egy biztonságos térben nem kell reflektálniuk a haladás hiányára.
A Film Club más tekintetben is kapcsolódik ahhoz, amit a filmekről általánosságban gondolunk. Ugyanis a mozira úgy is szoktunk hivatkozni, mint ami képes kiszakítani a mindennapi idő folyamából, lefényképezni, megőrizni egy pillanatot. Ebben a sorozatban mintha valóban ezt látnánk: amikor a karakterek belépnek Evie pincéjébe, kikerülnek életük normális folyásából, s mintha visszatérnének saját kamaszkorukba, ahonnan a klubok is erednek. Az egyébként külső szemmel nézve is kedves szokás így rögtön más megvilágításba kerül, hiszen bár értjük a motivációikat, azt is meg kell állapítanunk, hogy örökre nem tarthatják fent ezt az állapotot.
A Film Club példásan érzékenyen beszél arról, hogy a megértés és az empátia birtokában is az egyéni cselekvés az, ami igazán változtatni tud valaki helyzetén. Evie ugyanis olyan barátokkal és családtagokkal veszi körbe magát, akik mindent megtesznek azért, hogy segítsenek neki talpra állni. Ám a sorozat minden pillanatban hangsúlyozza, hogy neki kell előrelépnie az érzései verbalizálása terén. Aimee Lou Wood alkotói bemutatkozása azért is rendkívül ígéretes, mert megugorja azt a feladatot, hogy egy tépelődő, sokszor elakadó, a hibáit megismétlő karaktert úgy ábrázoljon, hogy az ne legyen terhes a néző számára.
Ráadásul Evie figurája nem áll meg a kliséknél: talán az egész sorozat kulcsmondata, amikor a lány arról beszél, hogy az ő feladata, hogy gyorsabban hajtson végre valamit, mint hogy realizálná, pontosan mire is készül. De erős az a jelenet is, amikor a főhős a munkahelyén ül, a hangoktól, a negédeskedő kedvességtől pedig csak fokozódik a szorongása. Wood számára színészként is nagy lehetőség ez a szerep: végre a nem a szokásos „furcsa lányt” hozza, hanem teljes értékű főszereplőként tündökölhet.
Wood és alkotótársa, Ralph Davis munkája jól egyensúlyozik, a helyenként melodráma felé tendáló cselekményt gyakran oldják fel humorral. Egyrészt kihasználják annak a szituációnak az abszurditását, hogy itt azért végsősoron mégiscsak arról van szó, hogy felnőtt emberek öltöznek be filmkaraktereknek, másrészt belép a képbe Callum (a Kamaszok sztárja, Owen Cooper), aki a szomszéd srácként rezonőrkarakterként funkcionál a történetben.
Ugyan a Film Club kellemes élmény, minden erénye ellenére tisztán látszanak a korlátai is. Kisebb probléma, hogy az alkotók vizuális szempontból meg sem próbálták izgalmassá tenni a művet, pedig lehetett volna játszani a filmes referenciákkal, illetve azzal is, hogy a lánylelki állapotát megpróbálják képekre lefordítani. Nagyobbik gond, hogy a központi szerelmi szál nem túl izgalmas. Egyrészt a Normális emberek és az Egy nap után már nem tud újat mutatni egy olyan pár, akik ott vannak egymás életének fordulópontjainál, de valahogy mindig rosszkor akarnak közeledni a másikhoz. Másrészt az utolsó epizódban a forgatókönyvírók közel kerülnek ahhoz, hogy valami váratlant és érvényeset mondjanak, de végül a zárójelenetben elrántották a kormányt egy egyszerű happy end irányába.
Mindemellett pedig azt is fontos hangsúlyozni, hogy hiába pozitív a sorozat üzenete, ami ebben a szériában történik, az nem a kizárólagos valóság. A legtöbb embernek nem egy ilyen támogató közegben, egy minden szempontból hihetetlenül empatikus környezetben kell megküzdenie a mentális prolémáival. Épp ezért az árnyaltság, az érezhetően átgondolt jelenetek ellenére helyenként némileg hamiskásnak hat az üzenet – főleg a korábban említett kritikátlan happy end miatt.
Ezzel együtt a Film Club ügyes, a figyelmünkre egyértelműen érdemes minisorozat, ami nemcsak szlogenként használja a cinefíliát, hanem valóban megpróbál közelebb vinni a filmrajongás érzéséhez. Aimee Lou Wood pedig szép lassan ígéretes fiatal alkotóvá lép elő.
