Az Apple-re készült Az ifjúság forrása egy magas fordulatszámon pörgő, látványos iparosmunka, ami szinte minden elemét az Indiana Jones-filmekből kölcsönzi, de az Uncharted vagy a Múmia-széria jegyei is rendre visszaköszönnek belőle. A már jól ismert kalandfilmes kliséken kívül nem tud és talán nem is akar újat mondani, Guy Ritchie pedig még mintha saját kézjegyét is kispórolta volna belőle.
Luke (John Krasinski) professzionális műkincstolvaj és hivatásos adrenalinfüggő, aki a szintén kincsvadász apa nyomdokain haladva egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap: a dúsgazdag, ám halálosan beteg Owen (Domhnall Gleeson) megbízza őt és csapatát, hogy segítsenek megtalálni az ifjúság forrását, ami amúgy egy ,,valós’’ legenda, és már az ókori történeíró, Hérodotosz is foglalkozott vele. Luke meggyőzi testvérét és egyben régi kalandortársát, a kurátorként dolgozó Charlotte-ot (Natalie Portman), hogy a régi szép idők emlékére legyen szíves még egyszer elvállalni a csapat eszének szerepét. Csakhogy a kincsvadászok küldetése többeknek is szúrni kezdi a szemét: az Interpol Luke betörései miatt szolgáltatna végre igazságot, míg a magukat csak Védelmezőknek nevező rejtélyes társaság, és annak harcosa, Esme (Eiza González) már inkább az életadó, sokszor és sokak által keresett forrás titka miatt aggódik.
Ezt az időközben hatfősre duzzadt csapatot (végül még Charlotte zenevirtuóz fia is csatlakozik) a film már a kezdetektől úgy kezeli, mint akik egy több rész óta futó franchise jól felépített karakterei lennének, csakhogy ez nem így van. Meglepődnie persze senkinek sem kell, a tagokban a hasonló sémákra épülő filmek tipikus alakjai köszönnek vissza, a vezérfigura (Luke) és az ösztönös lángelme (Charlotte) mellett ott van még a technikai guru (Patrick), a mindenkori fuvarfelelős (Deb), illetve a küldetést finanszírozó rosszarcú pénzember (Owen) is. Az éppen moziba kerülő Jurassic World-széria legújabb epizódja is szinte ugyanezekkel az archetípusokkal dolgozik, és még a kaland elvállalásától kezdetben ódzkodó Charlotte-ot is ugyanazokkal az érvekkel győzik meg, mint a dinós mese aktuális okostojását (vállalják már el a küldetést, hiszen mindig is ez, nem pedig a poros múzeumi munka izgatta őket). De a szintén aktuális Végső leszámolásban is ugyanúgy megtaláljuk ezeket a szerepeket – és még sorolhatnánk. Az ifjúság forrása ehhez képest néha mintha megfeledkezne egyik-másik figurájáról, vagy egyszerűen csak nem érthető, mit is keres az éppen ott a kvóta betöltésén kívül, ha már egyszer semmi releváns feladatot nem kapott az alkotóktól.
A film két központi alakja – a testvérpár, Luke és Charlotte – közötti kémia sem működik maradéktalanul. A Hang nélküllel megérdemelten nagyot robbanó John Krasinski nem igazán találja magát a még álmában is kincseket hajkurászó léha kalandor szerepében, a szebb szerepeket is megélt Natalie Portman pedig szintén nem ezzel az alakítással fog visszatérni. A két, már sokszor bizonyított színész közti energiák valamiért elvésznek az éterben, kettősük nem tud megszületni.
Luke és Esme történetszála szintén hagy némi kívánnivalót maga után. A forráshoz egyre közelebb és közelebb jutó kincsvadász, illetve a szent titok időnként fel-felbukkanó bájos őrzője végig egyfajta romantikus felütéssel színezett macska-egér játékot játszanak, amivel még nem is lenne baj, ha az amazont épp nem azzal bízta volna meg a Vatikánban rejtőzködő rangidős Védelmező (Stanley Tucci), hogy mindenáron állítsa meg a forrásra pályázó gazembereket. Az igazi gazember persze nem is Luke – akinek egyetlen bűne, hogy apja örökségét elnézve ő is egy kis dicsőségre vágyik –, hanem Owen, az egészet finanszírozó milliárdos, akiről már idejekorán elkezdi csepegtetni a film, hogy nem pont az, akinek látszik. A már említett szériákból megtanulhattunk, hogy a kapitalizmusnak eme alázatos szolgálói előbb-utóbb kimutatják a foguk fehérjét.
A film dramaturgiája értelemszerűen a kalandfilmes struktúrákat követi. Egyik megoldhatatlannak tűnő nyomtól haladunk a másikig, miközben olyan valós történelmi ereklyék is segítik a hősöket, mint például a Bűnösök Bibliája vagy egy Rembrandt-festmény, de nincs olyan fordulat, amit már százszor ne láttunk volna valahol. A film célja feltehetően nem is a műfaj megújitása, de a fokozatos ismétlések egyre kevesebb okot adnak arra, hogy továbbra is kitartsunk a két órás játékidő mellett. Az örök élet kontra halandóság kérdésével azért a film időnként komolyabb szólamokat is igyekszik megütni, persze szigorúan a zsánerfilmes keretek között maradva. Luke visszatérő álma, hogy szeretteit idősen látja, miközben ő egy percet sem öregedett, s ez a dilemma a filmvégi nagy összecsapás fő mozgatója is: kalandorunk nem is a kapzsi milliárdossal csap össze a látványos, CGI-jal rendesen megtámogatott jelenetben, hanem a haláltól való saját félelmével. A speciális effektusokra a 180 milliós büdzsének is köszönhetően nem lehet panasz, még ha a film látványvilága különösebb innovációval nem is vádolható.
Guy Ritchie nemrég az Úriemberekkel bizonyította, hogy még mindig megvan benne minden, ami egy jó filmhez vagy sorozathoz kell, de úgy érződik, mint most ha ezt az egészet félvállról vette volna. És hasonlóképpen a színészek is: csupa nagyszerű név, most viszont sehogy se működnek együtt. A filmet legfeljebb azon fiatal filmkedvelőknek tudnám ajánlani, akik most ismerkednek a műfajjal, mert a legnagyobb szériákat tényleg mind megidézi, s így majd azokhoz eljutva kellőképpen meg lesznek jutalmazva. Talán a kincsvadász Luke is valami ilyesmire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy a jutalom valójában maga az út.
