Harris Dickinson első rendezése egy nincstelen fiatalt mutat be, aki hiába kap új esélyeket, képtelen élni velük. A mihaszna szimpatikusan kis vállalás, amely hitelességével és empátiájával győz meg.

Talán a véletlen folytán, talán ennél megfoghatóbb ok miatt, de az idei Cannes-i Filmfesztiválon három elismert, közkedvelt színész is rendezőként mutatkozott be: Scarlett Johansson (Eleanor, a lenyűgöző), Kristen Stewart (A víz kronológiája) és Harris Dickinson (A mihaszna) első próbálkozásai közül pedig egyértelműen utóbbi volt a legtartalmasabb és legkiforrottabb. Dickinson arcát a többség valószínűleg A szomorúság háromszöge után jegyezte meg, de az 1996-os születésű színész már körülbelül tíz éve aktív, szépen építgeti a karrierjét. Most pedig az is kiderült, hogy a történetmeséléshez is van érzéke: A mihaszna rendezése mellett a film forgatókönyvét is ő írta, miközben kis mellékszerepet is vállalt benne (noha akár a főszerepet is magára oszthatta volna).

A korábban néhány rövidfilmet jegyző Dickinson szimpatikusan kis vállalást tett A mihasznával, de eközben filmjének van tétje, a főszereplőért végig izgulhatunk: csak most ne rontsa el, csak ne vétsen végzetes hibát! A mihaszna nem hivalkodó film, de rátapint valami valóságosra: a brit szociofilmes hagyományt, főleg Andrea Arnoldot követve egy olyan figurát mutat be, aki a társadalom peremén táncol, védőháló híján pedig a legkisebb botlásnál azonnal a semmibe zuhan. A hajléktalan Mike (a Cannes-ban díjazott Frank Dillane) karaktertanulmánya izgalmas gondolatokat indíthat el: megmutatja, hogy könnyű ítélkezni a hozzá hasonló figurák fölött, de nem biztos, hogy számonkérhető valaki, amiért hibázik.

Miért nem él valaki a lehetőségekkel, miért él vissza a jószándékkal, miért nem lehet segíteni rajta – Harris Dickinson érzékenyen, de nem elfogultan hoz közel Mike-hoz, aki tényleg önsorsrontó figura, mégis empatizálhatunk vele. Pedig sok határt átlép a viselkedésével, legyenek azok morális vagy a törvény szabta határok. Azt őt megsegítő járókelőt kirabolja, a börtön utáni új munkáját szabotálja, így a számára biztosított lakást is elveszíti, új és régi kapcsolatait nem becsüli meg, drogokhoz nyúl – itt már tényleg csak csoda segíthet. Ahogy Andrea Arnold legutóbbi filmjébe, a Birdbe, úgy A mihasznába is bekúszik a szürrealizmus, furcsa elegyet alkotva a rögvalóság kilátástalanságával. Arnold és Dickinson „mágikus kisrealizmusa” azt üzeni, hogy a legnagyobb nyomorból és kilátástalanságból csak egy felsőbb erő jelenthet kiutat.

Ezzel együtt A mihaszna nem egy lehangoló, komor film: Dickinson teret ad a humornak, hőseinek pedig felszabadult pillanatok is megadatnak. Mike-nak van öniróniája, sokszor pedig a helyzetek abszurditása, például a szociális munkások merevsége okoz derűs pillanatokat – a fiatal férfi ugyanis kap segítséget, ezért újra és újra nekiveselkedik, próbálkozik, aztán amíg bírja, csinálja. Épp ez az újra és újra nekiveselkedés teszi kicsit epizodikussá és töredezetté A mihasznát, ugyanakkor Harris Dickinson szépen egyensúlyban tartja a története stílusát és mondanivalóját. Mike is csak sodródik élete egyik állomásától a másikig, különösebb jövőkép vagy tervek nélkül, a film pedig ezt képezi le.

Cannes 2025, percről percre

2025. május 24.

Jelen vagyunk a 78. Cannes-i Fesztiválon: rövid jelentésekben, naplószerűen (a legfrissebb van legfelül) számolunk be a Croisette-en és környékén történtekről rövid jelentésekben, és a hosszabb kritikákat is beszúrjuk ebbe a hírfolyamba. Érdemes naponta nyomni egy refresht ezen a linken.

Olvasd tovább  

Bár A mihaszna nem sok újat mond a fiatalon lecsúszó, nehezen kezelhető figurák életéről, ezt hitelesen és könnyen befogadható módon teszi. Dickinson jó érzékkel zömében ismeretlen arcokat vonultat fel (a főszereplő Frank Dillane-t is legfeljebb a Harry Potter tinédzser Voldemortjaként ismerhetjük), így a megidézett helyzetek még spontánabbnak, a felbukkanó karakterek még valóságosabbnak tűnnek. Eléri, hogy A mihaszna bennfentesnek, mégis költőinek érződjön, egy olyan alkotó történetének, aki jól ismeri azt a világot, amit megidéz. Azt a világot, amelynek a létezéséről a többség nem vesz tudomást – Harris Dickinson viszont nem fordítja el a fejét, és minket is arra buzdít, hogy nézzünk be azokba a sikátorokba is, ahová nem szoktunk.