Tanulmány | A magyar mozizási szokások változásai a rendszerváltás után Tanulmány | A magyar mozizási szokások változásai a rendszerváltás után

Még nem jött el az utolsó mozielőadás

A magyar mozizási szokások változásai a rendszerváltás után

Hogyan változtak a magyar mozizási szokások az elmúlt 30 évben, és mi mentheti meg ezt a szórakozási formát? A rendszerváltás óta kirajzolódó intézményi átrendeződést és a formálódó nézői szokásokat tekintettük át.

Kevesebb néző, kevesebb mozi, ugyanannyi film

A magyar mozizási szokások megváltozása nem kötődött szorosan a rendszerváltáshoz – mint Varga Balázs a Filmrendszerváltások című kötetében rámutat, a hatvanas évek csúcsidőszaka után (1960-ban 140 millió néző fordult meg a mozikban) folyamatos hanyatlás következett, ami beleillett a világszerte tapasztalható folyamatokba, mely során a mozit más szórakozási formák (tévé, majd videó) szorították vissza. 1980-ban már csak 80 millió, 1990-ben pedig 35 millió jegyet adtak el Magyarországon, majd a rendszerváltás után még inkább felgyorsult az esés. A nézőszám a 90-es évek elején 15 millió körül stabilizálódott, majd ismét csökkent. A folyamat a térség többi országában is hasonlóan zajlott, azonban míg pl. Lengyelországban néhány évvel később már ismét emelkedni kezdett a nézőszám, itthon sokáig nem következett be a fordulat. Arra egészen a közelmúltig várni kellett: a 2014-es mélypont után ismét évről évre több jegyet váltanak a magyarok, a KSH adatai szerint az alig 10 millióról 2018-ra ismét 15 millió fölé nőtt a nézőszám.

Ezzel párhuzamosan strukturális változások is zajlottak a forgalmazási szcénában, ám ezek csupán mérsékelni tudták a csökkenés ütemét a nézőszámokban. 1987-ben megszűnt a MOKÉP monopóliuma, új filmforgalmazók jelentek meg a piacon, mint a Budapest Film és az InterCom, amelyek már nem tartották magukat a korábbi arányokhoz, és a kétharmad magyar + szocialista, egyharmad nyugati film behozatala helyett amerikai filmekkel árasztották el a mozikat. Ugyanakkor a mozik is tulajdonost cseréltek: a legtöbb önkormányzati tulajdonba került, ezeket jellemzően hamarosan bezárták vagy átalakították, főleg vidéken tűnt el teljesen az addigi sűrű mozihálózat. Míg 1970-ben közel 4000 moziterem működött 600 ezer férőhellyel, 2016-ban már csupán 355 létezett, 63 ezer hellyel. A kis mozik életben maradását a technikai változások és a folyamatos karbantartást, fejlesztést igénylő nézői elvárások sem segítették: még ha túl is élték a rendszerváltás időszakát, a kétezres évek elején a digitális vetítésre való költséges átállást már kevesebben engedhették meg maguknak, ma viszont már elvétve akad olyan új film, amit celluloidon is mozikba küldenek, nem pedig csak DCP-n. Ez fokozta a mozis látkép átrendeződését, amit elsősorban a multiplexek berobbanása formált át a kilencvenes évek végén: az arány még inkább feléjük mozdult el, a jól felszerelt plázamozik szinte teljesen kiszorították a művészmozikat. Érdekes, hogy mindeközben a moziban bemutatott filmek száma évtizedek óta stagnál, évi 200 darab körül mozog – csak a nézők, mozik és vetítések száma lett kevesebb, illetve az aktualitását vesztette el a magyar forgalmazás – de erről majd később.

Veszélyes új kihívók

Ezzel párhuzamosan újabb konkurenciák bukkantak elő a mozi számára: a bő egy évtizedig uralkodó, mára lassú leszállóágba került DVD mellett különböző legális és illegális filmnézési lehetőségek gyűrűztek be. A torrentoldalak, videómegosztók és az utóbbi néhány évben felfutó streaming-szolgáltatók a magyar forgalmazói szokások visszásságai miatt válhattak a mozi veszélyes ellenfeleivé.

Az egyik pólus a támogatási rendszerek egyoldalúsága: míg az európai filmek behozatalára jelentős támogatást kaphatnak a forgalmazók, más régiók alkotásaira gyakorlatilag semmit. Ezért lehetséges az, hogy szinte hetente bemutatnak egy francia vagy olasz romantikus vígjátékot, miközben az amerikai függetlenfilmes szcénából alig jut el valami a magyar mozikba – hogy a világ többi részéről ne is beszéljünk. A nagy hollywoodi blockbusterek jó eséllyel kitermelik a forgalmazási költségeiket, ezért itt nem szempont a támogatottság, de az indie filmeknél ezt aligha várhatják el a forgalmazók.

A másik oldalról viszont az is jellemző, hogy a magyar forgalmazók rendkívül lassan reagálnak a filmes trendekre, miközben a világ elképesztően felgyorsult. Sokszor 1-2 év csúszással hozzák be a művészfilmeket, fesztiválsikereket a magyar mozikba – ami nemcsak azért bosszantó, mert így a magyar átlagnéző – legálisan – képtelen lépést tartani a filmvilág eseményeivel, hanem azért is, mert sokszor ekkor már a torrentoldalakon kényelmesen elérhetőek a darabok. Főleg a díjszezonban látványos az aszinkron a magyar viszonyok és a világ működése között: a magyar mozikba leggyakrabban csak azután jut el egy film, hogy már hónapok óta uralja a filmes szaksajtót és a közbeszédet a fesztiválvetítések és az időben elkapott külföldi mozipremierek révén, sőt, nem egyszer ekkorra már a különböző amerikai díjak megszavazóinak kiküldött screenerek is elérhetővé válnak online, hetekkel megelőzve a magyar bemutatót. Mivel ezek általában egyébként sem kifejezetten látványorientált filmek, felmerül a kérdés, hogy a magyar nézők miért választanák a mozit a törvénybe ütköző, de nem szankcionált, kényelmes, gyorsabb és ingyenes otthoni megtekintés helyett – ekkor a forgalmazók legfeljebb azokra építhetnek, akik kevésbé szemfülesek, esetleg egyáltalán nem használnak ilyen csatornákat.

Eközben viszont a globalizáció már olyan méreteket öltött, hogy a néző nem törődik vele, hogy valamit hivatalosan nem nézhet meg. Jó példa erre a streamingszolgáltatók esete, amelyek – a folyamatos terjeszkedés mellett – még nem érhetőek el a világ minden pontján, viszont a tartalmaik könnyen virálissá válnak. Az utóbbi hetekben a The Mandalorian többek között azzal került be a hírekbe, hogy minden idők legtöbbet torrentezett sorozata lett – a Disney+ szolgáltatása még csak 6 országban elérhető, ez viszont aligha tántorítja el a Star Wars-rajongók máshol élő millióit attól, hogy hétről hétre kövessék az új kedvencüket a témában. Természetessé vált, hogy mindig mindent mindenhol megkaphatunk, ez alól pedig a filmpiac sem lehet kivétel.

Természetesen a mozi számára nemcsak az illegális, hanem a legális online források is komoly konkurenciáivá nőttek, itthon is – a nagy streamingszolgáltatók közül csak a Hulu és a Disney+ nem elérhető nálunk. A Magyarországon 2016 óta nézhető Netflix idén gyorsította fel a magyar feliratok, szinkronok gyártását, ami még mindig kulcsfontosságú igénye a nézőknek, a 2011 óta futó HBO Go pedig tavaly csökkentette az előfizetési díját. A magyar streamingpiac legkisebb szereplőjének az Amazon Prime számít, ahol egyelőre szűkebb a kínálat, de a trendek ismeretében csak idő kérdése, hogy itt is elinduljanak a fejlesztések. Novemberi indulása óta a magyarok számára is hozzáférhető az Apple TV+, és nem feledkezhetünk meg az olyan feltörekvő platformokról sem, mint a YouTube Premium vagy a Facebook Watch. Fontos, hogy a streaminghelyzet éppen robbanás előtt áll, hiszen jövőre több nagy(nak szánt) csatorna is elindul: a Peacock, a Quibi és a HBO MAX. A szolgálatóknak pedig mind az a célja, hogy ne csak mennyiségben, hanem minőségben is legyőzzék a másikat – a fesztiválszereplések- és díjátadók háborúiból a nézők elsősorban annyit látnak, hogy egyre több, nem a régi hollywoodi stúdiórendszerben készült kiemelkedő film és sorozat érkezik a nappalijukba. Megfizethető ár, rengeteg friss tartalom és kényelem – a streamingszolgáltatások megkerülhetetlen tényezővé váltak a szórakoztatóiparban az elmúlt években.

Vissza a moziba

Hogyan veheti fel a versenyt a mozi mindezzel, és szerezheti vissza a nézőit? Látható, hogy önmagában a technikai újdonság csak rövidtávú eredményt hoz – a 3D és a 4Dx mára kiismerhető, múló attrakcióvá vált, az IMAX viszont még mindig vonzó megoldás, hiszen otthon rekonstruálhatatlan méretben kínálja a filmélményt. És itt az élmény a kulcsszó: akkor választják a nézők a mozit az otthoni filmnézési módok helyett, ha attól egyedi hatást remélhetnek. Érdemes tudni, hogy a magyar jegyárak közép-európai viszonylatban egyáltalán nem számítanak drágának: a Picodi gyűjtése alapján Szlovákiában és Lengyelországban 8,5 euró, Csehországban 8,2 euró, Romániában 6 euró a 2D-s mozijegyek átlagos ára, míg Magyarországon csak 5,7. Kérdés azonban, hogy amit ezért az árért a magyar néző kap, az mennyire vonzó számára: ha úgyis elérhető néhány hónap múlva (vagy akár már most is) ugyanaz otthon, miért mozduljak ki érte? Az exkluzivitás érzése, a titkokba való beavatottság, a hipszter egyediség azonban elég lehet ahhoz, hogy moziközönséggé kovácsolja az embereket. Emlékezetes példa a Teljesen idegenek hatalmas sikere, ami a suttogópropaganda révén rendkívül hosszú időn át volt műsoron, de a néhány hónapja felújított, újra moziba küldött, 25 éves Sátántangó is folyamatosan teltházzal fut a maratoni mozivetítéseken. Szintén a közelmúlt jellegzetes példája A világítótorony esete, amely nem kapott valódi moziforgalmazást, de a nemzetközi híre (amit a miskolci CineFest kritikusai, nézői is alátámasztottak) instant kult klasszikussá tette, a néhány itthoni vetítése teltházzal futott – kérdés, hogy ez a különlegesség-érzés akkor is megvalósult volna-e, ha országos terjesztést kap a film.

A helyzetre adott egyik reakció itthon is az, hogy elmossák a mozifilm hagyományos határait. Az egy-két vetítésre megvásárolt jogok jóval olcsóbbak, mint a klasszikus értelemben vett forgalmazás, erre pedig egyre több hazai szervezet épít – az úttörő a Magyarhangya volt, akik minifesztiválokat, beszélgetéseket, izgalmas programokat szerveznek egy-egy korlátozottan vetített filmjük köré, amit kreatív kampányokkal támogatnak meg. Eközben pedig a streamingszolgáltatók is felismerték, hogy a legnagyobb produkcióik esetében igenis van igény a mozis vetítésekre, így míg tavaly a Roma elkerülte a magyar mozikat, idén már itthon is látható volt korlátozott ideig a nagyvásznon a Netflix két sikervárományosa, Az ír és a Házassági történet, mielőtt felkerült volna a platformra. A szolgáltató joggal érezheti úgy, hogy vannak olyan filmek, amikért a rajongók elzarándokolnak a mozikba is, hiába áll a küszöbön a streamelt premier. A három és fél órás Az ír vetítésének végigülése közel annyira eseményjellegű, mint a Sátántangóé.

Az életet egyre szorosabban behálózó online mozgóképes tartalmak tehát itthon sem hozták el a mozi halálát, ahogyan a korábbi ezernyi konkurencia sem tette, azonban egyre jobban kirajzolódik az a trend, hogy a nézők valami pluszra vágynak az alternatív filmfogyasztási lehetőségekhez képest, ha ellátogatnak a mozikba. Míg a legnagyobb szenzációknál elég a gyors hozzáférés érzése, a blockbustereket pedig eladja a mozivászon adta lehengerlő látvány- és hangtechnika, a kisebb produkcióknál egy jó kísérőprogram, a beavatottság exkluzivitása lesz vonzó. Ez az igény pedig nem változtatta meg gyökeresen a mozilátogatási szokásokat, inkább csak megerősítette azt az évtizedek óta alakuló képet, amely szerint a mozi a korábban jellemző filléres szórakozásból elit szórakozássá vált, egy artmozis vetítés szinte a színházi vagy komolyzenei programok mellé ért fel. Az pedig, hogy az elmúlt évek statisztikái szerint a magyar nézőszámok ismét nőni kezdtek, megerősíti, hogy igenis van igény a mozitermek sötétségére, a közösségi élményre és a nagyvászon varázsára a jövőben is.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller