Az Örökké veled? olyan, mint a házasság utáni szex: a túlvilági csavarral bonyolított szerelmi háromszög történet mindössze bájosan felejthető romantikázásra invitál és csupa megbízhatóan szenvedélymentes fordulatot kínál.

Larry (Barry Primus / Miles Teller) és Joan (Betty Buckley / Elizabeth Olsen) már 65 éve házasok. A pár együttlétét ugyanakkor beárnyékolja, hogy kapcsolatuk többszörösen is a halállal veszi kezdetét: először Joan korábbi, hősi halált halt katona férjének, Luke-nak (Callum Turner) az emléke nyomja rá a bélyegét a házasságra, majd a tragikus hirtelenséggel elhunyt Larry hiánya okoz fennforgást a végzetes betegséggel küszködő nő utolsó napjaiban. A valódi bonyodalmak azonban csak itt kezdődnek, ugyanis Larry és Luke egyaránt feleségükre, Joanra várnak a túlvilágon, akinek döntenie kell, hogy melyikükkel tölti az öröklétet. Így a nő lehetetlen helyzetbe kerül: Larry-t válassza, akivel már leélt egy teljes életet, vagy Luke-ot, akivel annak idején nem adatott meg a közös jövő lehetősége? A két férfi ráadásul alapvetően különböző archetípusokat testesít meg, és más-más szerelmet kínál. Míg a kissé házsártos Larry megbízható apukatípus, addig a délceg Luke egy tipikus romantikus hős. A kérdés tehát, hogy a konzervatív kertvárosi kisboldogság, vagy a szenvedélyes egymásra találás kerekedik-e felül a túlvilágon?

A film központi dilemmája izgalmas morális kérdésfelvetés, amibe a készítők mégsem kívánnak belemenni. Az Örökké veled? pusztán műfaji logika szerint értelmezi a szerelmi motívumokat, így az események kimenetele nem is lehet meglepetés a bevett formulák ismerőinek. A romantikus vígjáték végkifejletéhez vezető érzelmi hullámvasút mindazonáltal egy megható magaslatokban és közhelyes mélységekben bővelkedő cselekmény eredménye, amit leginkább a fantasztikus körítés befolyásol. Hiszen a hasonló mennybéli, illetve angyalos romantikus filmek hangulatát jellemzően a túlvilági élet ábrázolásmódja határozza meg. Az olyan filmek, mint A püspök felesége (The Bishop's Wife), az Örökké (Always), a Michael, vagy az Angyalok városa (City of Angels) pátoszos fogalmazásmódja a földöntúli tapasztalatok magasztosságából, az isteni elrendelés és a földi kisemberek végletes találkozásaiból következik. A mennyei melodráma túlcsordulásával szemben ugyanakkor más alkotók épphogy az irónia lehetőségét látják a földöntúli élet bemutatásában: az Ép testben épp, hogy élek (Heaven Can Wait), a Tranzit a mindenhatóhoz (Defending Your Life), a Dogma, vagy a még friss Jó szerencse készítői szatirikus kapitalizmuskritikával igyekeznek kiforgatni az örök túlvilági boldogság ígéretét. David Freyne író-rendező elképzelése annyiban rendhagyó, hogy egyszerre kívánja érvényesíteni ezeket az egymással máskülönben összeegyeztethetetlen tematikákat: az Örökké veled? készítői idézőjelek között próbálnak halálosan komolyan fogalmazni.

A film kiindulóhelyzete önmagában kritikai értékű, mivel a mennyországot a szerelemféltés és a kényszerű kompromisszumok színhelyévé teszi. Emellett az égi világ leginkább egy retro lakótelepre emlékeztet, ahol hófehér bárányfellegek helyett unalmas barna fafelületek, a napszakokat jelző festett vásznak és kiábrándult személyzet várja az érkezőket. A friss halottak eligazítása is bürokratikus tessék-lássék megoldásokat idéz, ahol felesleges köröket futva sem lehet előrébb jutni, miközben mindenféle kufárok próbálnak öröklétopciókat rásózni a megboldogultakra, akik ha nem tudnak egy héten belül dönteni, mehetnek lakni a kilátástalanságot sugárzó alsóbb szintekre és kereshetnek maguknak állást. Ugyan szinte minden szubkultúrának és tevékenységnek külön túlvilága van a strandvilágtól a rasszistavilágig – melyeket aktívan hirdetnek minden elképzelhető felületen –, ezek között tilos az átmenet, mindenki csak egyszer választhat. Ráadásul már az elején közlik, nincs se Isten, se pokol, csak ez a Truman show-szerű átmeneti tér. A helyzet kiábrándító abszurditása azonban önálló díszletelemként válik le a film cselekményéről, ami javarészt mit sem foglalkozik az adott körülményekben rejlő narratív és komikus lehetőségekkel.

Az Örökké veled? egy-egy mellék-geggé redukálja nem mindennapi helyszíne és fantasy-körítése sajátosságait, hogy főszereplői romantikus évődésére koncentrálhasson. Csakhogy a film karakterei nem kifejezetten összetettek vagy érdekesek, és a helyzetkomikumok sem adják magukat. Pedig Luke több mint fél évszázada vár Joan halálára, mely idő alatt nem értesül a földi történésekről. Mégsem merül fel semmilyen látásmódbeli, megszokásbeli, vagy  akár generációs különbség az egykori férj és a frissen elhunyt feleség között. Luke-kal szemben pedig az az egyedüli visszatérő poén, hogy „egyszerűen tökéletes”, ezért nem is kéne kérdés legyen a szerelmi választás. A humor viszont éppen a tökéletlenségekben rejlene. Ezzel szemben Larry és Joan veszekedésekben gazdag idősházas-dinamikája komikusabb hatású, de ez sokkal inkább Miles Teller és Elizabeth Olsen szándékosan eltúlzott alakításaiból fakad, akik harmincas éveikben járva igyekeznek felvenni nagyszülőkorú karaktereik felismerhető manírjait. A film mennyországában ugyanis mindenki megtartja az élete során szerzett tapasztalatait, de annyi évesnek néz ki, amilyen korban a legboldogabb volt. A hasonló ötletes elképzelések és a túlvilági működés mechanizmusainak feltérképezése helyett azonban a forgatókönyv leginkább a bevett romantikus fordulatokon időzik.

A helyszínválasztás hiába visz látszólag némi színt a koncepcióba, az Örökké veled? ismert közhelyei valójában bárhol és bármikor játszódhatnának. Adott a szerelmi háromszög csúcsán álló, „szomszédlányos” nőfigura, valamint az elcsábításában versengő sármos macsó és megbízható szépfiú karakterek. A mellékszálban pedig még a dundi „vénkisasszony” (Da'Vine Joy Randolph) és a vele rivalizáló menny-munkás (John Early) is egymásba szeret, miközben a fő pár egymásra találásán dolgoznak. A némi szentimentális hollywoodi csavarral előadott tipikus Meseautó-séma mit sem variál a zsáner kezdete óta jelen lévő mintázatokon, emiatt a fordulatok többnyire idejétmúltnak hatnak, a koncepció pedig újdonságok híján többször ellaposodik a közel kétórásra húzott játékidő alatt. Ezen ráadásul a dialógusközpontú film erőtlen szövegkönyve és sematikus – főképp félközeli beállításokra és ellenbeállításokra épülő – vizualitása sem segít. Így az Örökké veled? érzelmes momentumai ugyan időről-időre képesek megindítók lenni, a film izgalmas felvetéseit maga alá temető radikális konzervatizmusa nem engedi lélegzethez jutni a máskülönben ígéretes koncepciót.