A jégrémes azzal kecsegteti a nézőt, hogy gombócaival majd jól elrontja a hasukat, holott még csak egy kis émelygésre se futja.

Békés amerikai kisváros, a gyerekek éppen baseballoznak, miközben a szülők és a nagytesók a lelátóról szurkolnak kedvencüknek. Ekkor gördül be a pálya mellé a leginkább cirkuszi mutatványosra hajazó fagyiárus (Ari Millen) kék-fehér autójával és bizarr mosolyával, mire a gyerekek hangos üdvrivalgásban törnek ki. A győztes csapat rögtön vérszemet kap, a lefújást követően pedig úgy megrohamozzák a kocsit, mintha nem lenne holnap. A meccsen végzetes hibákat vétő, ezért aztán rendesen szétbullyingolt Jared (Charlie Zeltzer) az egyetlen, aki laktózérzékenységének köszönhetően kénytelen kimaradni a mókából. A délután folyamán azonban többen is rosszul lesznek és amíg egy-egy kamaszt csak egyszerű hányinger gyötör, addig a gyerekekből már egészen másféle reakciókat váltanak ki a behabzsolt gombócok. Az éjszaka leszálltával a korábban ártalmatlan kölykök a fagylaltoskocsi dallamára vérszomjas ördögfiókákká aljasodnak és szép sorjában rászabadítják a felnőttekre a földi poklot.

Eli Roth slasherjében ezúttal sincs hiány groteszk felütésű, hol kreatív, hol önismétlésbe hajló kivégzésekből, illetve az azokból kiáradó bőséges vérmennyiségből, megcsonkított végtagokból és széttrancsírozott belsőségekből. A kérdés inkább az, hogy a felnőttek ellen erőszakhullámot indító gyerekek őrjöngése mennyi ideig tudja fenntartani a figyelmet – feltéve hogy sikerült egyáltalán megragadnia. Utóbbi a kezdeti sokkhatás révén még úgy-ahogy megvalósul: az édességtől megtébolyodott gyerekek brutális támadásai sokkoló erővel érhetik a felkészületlen publikumot, s a film eleji gyilkosságok ideig-óráig még az edzettebb hallgatóság számára is tartogathatnak néhány megmosolyogtató pillanatot. A legnagyobb baj még csak nem is a halálnemek helyenkénti ismétlődésével van, hanem azzal, hogy A jégrémes hentelésre kihegyezett cselekményét mintha egyetlen levegővétellel le akarná tudni.

Senki sem várja el egy kaszabolós őrülettől, hogy intim csendek törjék meg abban, amihez a leginkább ért. A gond nem is a tempó tarthatóságával van, hanem az érdektelenségbe fulladó kapkodással, amit sem az egyre tét nélkülibb kivégzések, sem a műfajhoz képest is sablonos karakterek nem tudnak átfordítani. A gyilkoló gyerekek toposza sem újkeletű, Eli Roth még a Fegyverekből is meríthetett (lásd pl. a csordaszellem által hajtott gyerekeket), de a műfajból így inkább elvesz, mintsem hozzátenne. Igaz, maga a gyilkos fagyiárus archetípusa sem újkeletű, először az 1995-ös Ice Cream Man, majd a 2017-es A fagyiskocsi (The Ice Cream Truck) című horrormatinékban is rászabadították már őket a mozivászonra.

A Jégkrémes protagonistái, a gombócoktól betegség (Jared), a puszta felismerés (Tommy – Shiloh O’Reillz) vagy életkorukból fakadó immunitás miatt (Mia – Klori Mirza Waldman) távolmaradó fiatalok olyanok, mint ha maguk is katasztrófaturisták lennének ebben a rémálomban és csupán azért léteznek, mert mégiscsak szükség volt egy-egy szemszögre, amelyek segítségével elmesélhetőek a film egyes epizódjai. Azt azért mégsem lehetett, hogy a kamera amolyan isteni szemként repdessen a városka felett, miközben az utcán patakokban folyik a vér, pedig az élményen valószínűleg mit sem változtatott volna (csak néhány ordenáré poénnal kevesebb lett volna). Eli Roth akár a gyerekek kegyetlenségének ellentmondásosságára vagy a gyermek és szülő közti ambivalens viszonyra is kihegyezhette volna horrorját, de végül a tartalom nélküli forma mellett döntött.

A jó hír, hogy minden ötödik bénácska poénra jut legalább egy-egy értékelhető vizuális geg (mint például a tölcsérrel vagy épp zsírkrétával kidekorált holttestek), vagy pár igazán működő, éjfekete humorú jelenet (még akár a Hollywoodban tabunak számító happy end elvetését is ki lehetne emelni, ha addigra már nem zsibbadt volna el az összes agytekervényünk). A film megítélésén így ezek a számba vehetőbb megoldások sem javítanak sokat – de legalább elmondható róluk, hogy az emberi kreativitás termékei.

...nem úgy, mint a film korai rajzfilmes stílusban készült animációs etűdjei vagy az a néhány flashback-jelenet, mellyel az antagonista eredettörténetének ágyaznának meg az alkotók. A rendező ugyanis bár kezdetben tagadta a mesterséges intelligencia használatára vonatkozó vádakat, később már beismerte, hogy bizony-bizony azért csak becsúszott egy-két AI által generált beállítás is a filmbe. Hogy az a két-három animált szövegbuborék, melyek az aktuális kivégzések játékos illusztrációi, mennyiben tesznek hozzá A jégrémes sikeréhez, nem tudni, de az biztos, hogy a moziba járó közönség és a cinefilek jelentős része sem repdes az örömtől – elég, ha a film IMDb vagy Letterboxd-pontozásait nézzük.

Ha az egy, illetve fél csillagos értékelések még túlzóak is, a valóságtól azért nem állnak messze. A film megjelenése körüli botrányt (valótlan állításokkal és utólagos kimagyarázásokkal), a sokszor a brainrot(h)-humornál is hitványabb agymenést, illetve a mesterséges intelligenciához való dörgölőzést még a legédesebb desszertek sem tudják feledtetni.