Cristian Mungiu egy közelmúltbeli dicstelen eseményből épített országhatárokon túlnyúlva is ismerős, kegyetlen és fantasztikummal fűszerezett társadalmi körképet.
R.M.N., azaz nemes egyszerűséggel Románia mássalhangzói adják a címét Cristian Mungiu új filmjének. Vagy éppen R.M.N. mint román, magyar, német? A film egy soknemzetiségű településen játszódik, ahol kavarog a román, magyar, német népesség és nyelv, de még angolul és franciául is beszélnek benne egy francia EU-s megbízottnak köszönhetően, aki medvéket számol a vidéken. (A cigányoktól már megszabadultak, hangzik el többször.) A film első felét ki is tölti a település lakosságának és viszonyrendszereinek felrajzolása: ki kihez mikor milyen nyelven szól, milyen erőviszonyok, gesztusok és szabályok tükröződnek a nyelvválasztásban.
A történetnek kifejezetten szoros a kapcsolata a valósággal. Az R.M.N. központi szálát 2020 elejének eseményeiből építette fel Mungiu: még éppen a koronavírus-járvány elterjedése előtt zajlott a Ditrói Pékség körüli botrány, mely során a helyi lakosság a pékségben alkalmazott Srí Lanka-i vendégmunkások ellen fordult. Bár más helyszínen [a filmet Torockón forgatták – a szerk.], kicsit más körülményekkel és fiktív karakterekkel, de az R.M.N. meglepően hűen követi a valós eseményeket, a folyamat állomásai ismerősek lehetnek azok számára, akik annak idején figyelték a híreket. A kifogások, vádak szintén húsba vágóan valóságosak: internetes kommentek, zúgolódás, petíció. A végkifejlet azonban kicsit más: az eddigi filmjeire nem jellemző módon az író-rendező ezúttal a transzcendens értelmezés és a szimbolikus tartalom felé is nyit, így a kiutált Srí Lanka-iak története a kortárs közbeszéd és a szolidaritás elsiratása mellett az ember elállatiasodásáról, a fókuszvesztésről is szól.
Az R.M.N. a xenofób, gyűlöletre trenírozott társadalmunk ijesztő körképe – és a társadalom alatt most épp úgy érthetjük a romániait és a magyarországit is. Mungiu az egyszeri, helyi érdekű történetet felmutatva ostorozza azt a politikai retorikát, amely ezt termeli ki magából. A kommentszekciókból jól ismert fröcsögést, az előítéletek manifesztációját a szalonrasszizmustól a populista leegyszerűsítéseken át a tomboló verbális és fizikai erőszakig. „Nincs velük semmi bajunk, csak ne legyenek itt” – hangzik a megdönthetetlen érv az istenfélő közösség szájából karácsony napjaiban, a templomban. Az indulatok a film egyik csúcspontjának számító falugyűlésen kulminálódnak: bár a jelenet nem annyira intenzív vagy éppen túltolt, mint a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban hasonló szegmense, hanem realisztikusabb (éppen ezért erőtlenebb is), de így is megrázó és dühítő. Humora keserű, világképe sötét.
A román falu és a közép-európaiság minden ellentmondása összetorlódik az R.M.N-ben, így a cím joggal tágítja ki a perspektívát az egész országra. Ló és crossmotor, medvék és Macbook, juhok és EU-s pályázatok néznek farkasszemet egymással, a szemellenzősség és maradiság mocsara pedig elnyeli a fejlődésre vágyókat. Mungiunál visszatérő kérdés a kelet-nyugat viszonya, a nyugatra vágyódás ambivalenciája. Kicsit túl sokszor is hangsúlyozza a pékek történetének mély ellentmondását: a pékség vezetői azért hívnak külföldieket, mert a helyiek nem jeleneteznek az állásra, az általános munkaerőhiány pedig azért lehetetleníti el a falut, mert mindenki Nyugat-Európában dolgozik, ahol ők számítanak bevándorlóknak, mégis szemrebbenés nélkül harsogják a migránsellenesség szólamait. (Srí Lankából nézve viszont „minden nyugat”.) Az ismeretlentől való rettegés, a bigottság még mindig a legbiztonságosabb fogódzó a táguló világban, amelynek mindenki csak az előnyeit szeretné élvezni, miközben magától értetődőnek veszi azokat.
A délkelet-ázsiai pékek története azonban csak egy szál a többi közül: a település lakói közül többet is közelebbről megismerünk, a két főszereplő a pékség magyar vezetője, Csilla (Judith State) és az ő szász szeretője, Matthias (Marin Grigore), aki váratlanul otthagyja németországi munkahelyét és hazautazik a szülőfalujába, ahol az elhidegült román felesége és némává vált kisfia, Rudi várja. Az R.M.N. egyik baljós, talányos és transzcendenciába hajló szála Rudié, aki azóta nem szólal meg, amióta valami ijesztőt látott iskolába menet az erdőben. Az eset megoldása katartikus s egyben a film egyetlen pozitív végkicsengésű szála – mintha Mungiu a gyerekekben látna olyan őszinte érzelmeket és tisztánlátást, ami az egymást maró, álszent és gyűlölködő felnőttekből már kiveszett. Közhelyesnek hangzik, de nem az: a finoman építkező, törékeny apa-fiú történet nem várt, többféleképpen értelmezhető fordulattal ér véget. Rudi gyógyulása egy tragédiához kötődik, így a felszabadító megoldás egyben elszomorító is.
Az R.M.N. bizonyos szempontból Matthias választásának krónikája: a keményfejű, indulatos férfi a lelkiismeretfurdalásával küszködve szeretne több időt tölteni a kisfiával, a beteg apjával, a megunt feleségével, miközben visszahódítaná Csillát is, a durva eszközei azonban nem tetszenek a felvilágosultabb cégvezetőnek. Csilla és Matthias toxikus kapcsolata mellett a szintén talányos és szimbolikus befejezés Matthiasra fókuszál: a lassanként elszabaduló pokol közepette, a megmagyarázhatatlan zajok, zörejek eredetét hajszolva a férfinak nemcsak a köztünk élő szörnyetegekkel, hanem önmagával is szembe kell néznie. A nyitott befejezés feldobja a labdát: vajon hogyan dönt a férfi az örvénylő gonoszsággal szemben, ez a döntés pedig elég-e bármire is a romlásba dőlt közösség szempontjából? Cristian Mungiu az egyénben hisz a mérgező, veszélyes és arctalan rendszerrel szemben, amely a saját céljaira használja és elpusztítja, aki hagyja magát.
