A kritikuskedvenc Előző életekhez hasonlóan Celine Song a második nagyjátékfilmjében is egy bonyolult szerelmi háromszöges felállásból mesél a modern párkapcsolatok magasságairól és mélységeiről. A debütfilm nyelvi, kulturális és földrajzi aspektusai után a hangsúly ezúttal a szerelem elanyagiasodására, üzletszerűségére helyeződik, ami a randiappok korában talán még izgalmasabb vitaindítóként szolgálhatott volna.
Ám a nagy siker nagyobb felelősséggel jár: az Oscar-jelölt forgatókönyvíró-rendező a legújabb, egészen szörnyű magyar címet kapott művét – annak rendje és módja szerint – már közel dupla büdzséből, csupa A-listás sztárral forgathatta le, a kitáruló ajtókon túl rejlő buktatókat azonban neki sem sikerült kikerülnie. Akárcsak az erősen önéletrajzi ihletésű elsőfilm esetében, a Többesélyes szerelem történetét szintén személyes tapasztalatok inspirálták – pontosabban az a hat hónap, amikor a még feltörekvő drámaíró Song házasságközvetítőként dolgozott egy New York-i cégnél. Elmondása alapján abban az időszakban többet tanult az emberekről és a mai randizási szokásokról, a párjukat keresők gyakran irreális elvárásairól, mint bármikor az életében. „A romantika halott, és mi öltük meg”, állítja a dél-koreai származású, de kanadai állampolgárságú filmes, csakhogy a cselekmény szirupos Netflix-romkomokra hajazó kifutása nem igazán segíti ennek a tételmondatnak az érvényre juttatását.
Aki megszökik és aki marad – Celine Song: Past Lives / Előző életek
Az idei év kritikuskedvence a hírnevének megfelelőnek intim és visszafogott film, amely a nosztalgia, a kulturális útkeresés és a férfi-női kapcsolatok örökérvényű kérdéseit tárgyalja példás esztétikai érzékkel, végig a giccs megfelelő oldalán maradva.
A bronzkori nyitójelenet láttán senki ne ijedjen meg, hogy véletlenül rossz vetítésre ült be, „a történelem első házaspárja” (oh, boy!) csupán keretet ad a nagyon is 21. századi felfogású Lucy (Dakota Johnson) történetének, aki felkapott házasságközvetítőként már kilenc ügyfelét juttatta el az oltárig. Egyik kliense esküvőjén úgy tűnik, hogy végre ő is rátalál az igazira: a férj dúsgazdag testvére, a felháborítóan sármos Harry (ki más, mint Pedro Pascal) minden szempontból megfelel a preferenciáinak, és vice versa. A könnyed flörttel fűszerezett ismerkedést aztán Lucy pincérként felbukkanó exe, a színészi álmokat dédelgető John (Chris Evans) zárja rövidre, akinek folyton kilátástalan anyagi helyzete vezetett annak idején a kettejük szakításához. A karrierista nő, aki bárkinek tető alá hoz egy házasságot, most nem tudja, hogy mitévő legyen – személyes válságát pedig tovább mélyíti, amikor az egyik kevésbé „kelendő” ügyfelét (Zoe Winters) bántalmazza a randipartnere. Lucy így hirtelen a magánéletében és a munkájában is fontos válaszút elé kerül.
Míg az Előző életekben a szerzőiség felé kacsingató formai érzékenység és az elbeszélést jellemző finom visszafogottság a lírai-melankolikus hangvétel ellenére is a giccs innenső oldalán tudták tartani a nemegyszer túlcsorduló romantikus drámát, addig a Többesélyes szerelem a teljes játékideje alatt egyfajta skizofrén állapotban vergődik. Egyszerre habkönnyű (értsd: minden fordulatában kilométerekről kiszámítható) romkom, valamint kíméletlen szatíra, amely pellengérre állítja az álszent, képmutató közösségi média íratlan szabályai szerint átalakult, semmit nem bizonyító matematikai képletekre redukált randikultúrát. Song arányt tévesztett „kint és bent”-játéka egy eldönthetetlen műfaji-szerzői hibridet eredményez, ami önmagában persze takarhat tudatos alkotói koncepciót, ám a tépelődő hármas nevetségesen szürreális párbeszédeit hallgatva (pl. „Nem akarlak utálni azért, mert csóró vagy, de most mégis ezt érzem, és ettől utálom magamat.”) ez az értelmezés idővel egyre kevésbé állja meg a helyét.
A pénzkérdés nem csak a munkahelyen számít tabutémának: a jövedelemkülönbség, az eltérő anyagi hátterek kibeszéletlensége gyakran a párkapcsolatokban is feszültséget és konfliktust gerjeszt. A Többesélyes szerelem kevés erénye közé sorolható, hogy bátran és kellő komolysággal, mégis a műfaj kritériumainak megfelelően tematizálja ezt a mindenki életében ott ketyegő időzített bombát. Lucy szegény családba született, amikor pedig anyagilag függetlenné vált, akkor meg John miatt kellett kényszerű kompromisszumokat kötnie, hogy bele ne gázoljon a nála jóval kevesebbet kereső férfi lelkébe. Harry mellett viszont semmiben nem szenved hiányt, és hát az vesse rá az első követ, aki az ő helyében nem találná kellemesnek a gondtalan jólétet. Egy bizonyos életszínvonal fölött nemigen akaródzik egy bizonyos életszínvonal alá menni, amit Harry azzal a példával szemléltet, miszerint ha egyszer kifizettél 400 dollárt egy hajvágásért, később már nem mész vissza a sarki fodrászhoz. Épp ezért kár, hogy a finálé erre irányuló cáfolata, Lucy választása ezzel szemben mégsem a szerelem mindent legyőző erejét validálja, inkább a probléma elbagatellizálásának az érzetét erősíti.
A felemás összképen az sem javít, hogy Songnak ezúttal nem sikerült épkézláb karaktereket írnia. Lucy merő önellentmondás, akivel nem pusztán azért lehetetlenség azonosulni, mert a változatlanul érdektelen Dakota Johnson alakítja, hanem mert a film még az abuzált Sophie mentális összeroppanásából, az ő porrá zúzott önbecsüléséből is azt domborítja ki, hogy a házasságközvetítőnek mekkora morális válságot okozott ez a szörnyűség. Pedro Pascal (akiből többet manapság legfeljebb a munkatársaiból lát az ember) csípőből hozza a szupersármos – bár magasító műtéten átesett – álompasit, érdemi jellemvonást azonban csak az utolsó jelenetében kap a karaktere, amikor Harry bevallja, hogy nehezére esik szerelmesnek lenni, mert idétlennek és tanácstalannak érzi tőle magát. A leghálásabb szerep a boldog emlékezetű Amerika kapitányra, Chris Evansre jutott, mivel a rendezőnő – immáron kijelenthető – páratlanul hitelesen tudja ábrázolni a szerethetően szánnivaló „harmadik kerék”-figurákat.
A Többesélyes szerelem sztártriója önmagában elegendő invitálás a moziba, ám aki esetleg a szerző személye miatt (is) érdeklődik a romantikus film iránt, az majdnem biztosan csalódni fog. A légies finomságú Előző életekhez képest Celine Song második nagyjátékfilmje – Bödőcs Tibor után szabadon – úgy repül, mint „egy ólomszárnyú betonbagoly”: legalább háromszor ér véget, a közel kétórás játékidőt meg a világon semmi nem indokolja, legfőképp nem az itt-ott arcpirítóan bárgyú forgatókönyv. Ha a két éve üstökösként berobbant Song matematikus lenne, jogosan a szemére vethetnénk, hogy ez alkalommal csúnyán elszámolta magát.
