Hol volt, hol nem volt... Volt egyszer egy ambiciózus amerikai tinédzserlány, Paige, és a golyóbis másik szeletén egy jóképű dán herceg, Edward. Paige éppen elkezdte az egyetemet, és előre rázza a hideg Shakespeare-től, ahogy Edwardot is a trónörökösre háruló felelősségtől.
Kettejük története párhuzamosan kezdődik a vásznon, a szálak között kedvesen könnyed az átmenet: hol egy fehér zsebkendő, hol egy másik apróság, egy szín vagy forma teremti meg a kapcsolatot – és nagyjából ezzel, már az első néhány perc után vége is szakad a film „különlegesebb” megoldásainak. Edwardot az állítólag roppant könnyűvérű amerikai lányok vonzzák Wisconsinba. Nagy családi vita után kiköt az itteni egyetemen, ahol természetesen megismerkedik Paige-dzsel. Soren, a merev dán komornyik vele megy az egyetemre, ahol aztán elkezdődnek a bonyodalmak.
Ahogy egy rózsaszín felhőben úszkáló leányálomhoz illik, Eddie beleszeret Paige-be, az első nőbe, aki indulásból viszszautasítja és megfüröszti sörben, és aki magával viszi tanyán élő szüleihez. Az álruhás herceg könnyen beilleszkedik a falusi életmódba, még a nevetséges fűnyíróautó-versenyt is megnyeri. Aztán véget ér a románc, és újabb kezdődik: kiderül, hogy Eddie egy második Hamlet, és Paige rohan utána Dániába. Itt akár véget is érhetne a film, de ehelyett a benne megjelenített ábrándok egyre rózsaszínebbre árnyalódnak. A lányt Koppenhágában mesebeli herceg, mesebeli paloták fogadják – gyönyörű és álomszép minden, szinte észrevétlenül jövendőbeli királyné lesz belőle. Csakhogy jön egy újabb csavar: Paige rájön, hogy ez az életmód nem neki való, és hazatér Amerikába. Ha véletlenül újra azt hittük, hogy vége a filmnek, következik a harmadik, és egyben utolsó csavar, a végkifejlet: a herceg váratlanul megjelenik Paige egyetemi ballagásán, és megígéri, hogy tejben-vajban fogja füröszteni, csak maradjanak együtt.
Ez a film tehát nem való senkinek, aki kemény akciókra vágyik, azok se nézzék, akik a logikájukat akarják élesíteni. Csak azok nézzék meg, akik szeretik a romantikus filmeket. Az Én és a hercegemet talán sokan kimondottan szirupos történetnek tartanák, amelyből a sokat emlegetett művészi igényesség valahogy kimaradt (készítői arra sem figyeltek eléggé, hogy a lehető legdrámaibb jelenetben – amikor Paige megtudja, hogy a dán trónörökössel van dolga – ne lógjon bele a mikrofon a képbe), a jellemfejlődés is hiteltelen (igen váratlanul nő be a szeleburdi herceg feje lágya Amerikában), a film mégis nagyszerű szórakozást biztosíthat az egyszerűen lazítani vágyónak. A különböző kultúrák találkozásából származó helyzetkomikum, a felhőtlen nevetést előcsaló humor annyira hígítják a szirupot, hogy Paige és Edward története nagyon kedves sztorivá oldódik.
És végül valljuk be: ki nem álmodozott gyermekkorában – vagy később is? – arról, hogy egyszer felcsaphat hercegnek, vagy egy fülig szerelmes herceg maga mögé emeli a lóra azzal az eltökélt szándékkal, hogy királynét farag belőle? A film üzenete tinilányoknak: kitartás, az álmok valóra válhatnak, szerencsére vannak még valódi hercegek!
