Olivier Laxe cannes-i zsűrinagydíjas filmje mindig akkor cibálja meg a nézőjét, amikor az már-már transzba kerülne hipnotikus zenéjétől.

„Ez a világ senkinek sem marad meg örökké.
Azért hát ne hitesd magad,
ábránd- s álomba ne merülj. ”
Muzulmán sírfelirat

Pont amikor a Sirât bemutatkozott a fennkölt nemzetközi fesztiválközönségnek Cannes-ban, akkor kezdték vetíteni a multiplexek a Final Destination-széria legújabb iterációját, a Vérvonalakat is. Amarról a filmről ezt írtuk: „a halál elől a ciklus megszakításával lehet kitérni, ami kvázi a filmes horrorklisék felismerését és beteljesülésük megakadályozását jelenti. A szereplőknek akkor van esélye a menekülésre, ha megtanulnak a közönség szemével tekinteni a meghatározott (zsánerfilmes) szabályok szerint működő fikciós világukra”. Nos, a Sirât szereplőinek esélye sem lenne a hollywoodi műfaji regulák alapján gondolkozni a rájuk leselkedő végzetről: a halál itt szabálytalan, szenvtelen, sőt, számon sem érdemes kérni rajta bármilyen rációt. Jön, intézkedik, kiismerhetetlen. Ettől lesz igazán sokkoló. Hogy nem jár érte megdicsőülés, nem zár le semmit megnyugtatóan, nem lehet elkönyvelni. Ha várod, csakazért sem jön.

A marokkói sivatag egyik eldugott szegletében rave-parti zajlik, de a csapzott-cserzett, megviselt, fura tömeg extázisba révedő tagjai között feltűnik két oda nem illő karakter is: egy apuka a fiával együtt az eltűnt lányát keresi. Talán itt bulizik valamerre. Az egyik kisebb csoport végre szóbaáll velük: ők sem látták a lányt, de hamarosan továbbállnak egy még távolabbi rave-re, és hátha majd ott lesz. A konszolidált, kispolgári, pocakos apuka (Sergi López, a film egyetlen „igazi” színésze) és csodálkozó szemű kisfia végül csatlakoznak a szedett-vedett bulinomád társasághoz, s nyomorult kisautójukkal – mint egy szerencsétlen ladik a Sztüxön – elkísérik őket a Szahara legmélyébe egy egyre keskenyebb, a civilizációtól egyre messzébb kerülő úton, miközben éppen polgárháború robban ki. Ez hát a szirát: az iszlám szerint egy pengénél élesebb ösvény, amin át kell kelni, ha a paradicsomba akarunk kerülni – vékonyabb a hajszálnál, ha hihetünk az Ezeregyéjszakának. Ez az út maga a létbizonytalanság, és annál szívszorítóbb, hogy tudjuk: ez az ember a lánya létbizonytalanságára gondolva lépett rá. Mi rosszabb: elveszni, vagy mindent elveszíteni?

Úgy kell elképzelni ezt a filmet, mintha a Mad Maxet kereszteznénk A félelem bérével, csak míg ezekben azért legalább jár valamiféle jutalom a nézőnek – előbbiben akár az, hogy felismerte egy műfaji formula sehová se tartó kifigurázását, és jól szórakozott, utóbbiban pedig egy exisztencialista nihil örökérvényű ecce homo-tablóját kapta –, a Sirât nem simogat meg a lekevert pofonok után. Az útifilmek jellegzetessége elvileg a fejlődés, no meg annak a kihangsúlyozása, hogy a valahol ott levésnél mégiscsak jobb az úton levés, mégpedig önértékén jó. A Sirâtban nem azért jobb az úton levés, mert valamiféle álspirituális bédekker erre buzdít, hanem azért, mert ez az út bármikor megszakadhat, és nem vár semmi utána. A film szereplői számára nincs paradicsom, azaz dzsanna – csak gyehenna, dzsahannam, a dzsanna ellentéte. Miközben a raverek önfeledten táncolni merészeltek, meggyúlt a világ, és most ők is benne égnek.

Nem mintha hibásak lennének a táncukért. Ők így kommunikálnak, így élnek, másképp nem tudják kiélni és tompítani világfájdalmukat. Márpedig mindegyiknek van amit: végtaghiányos emberből és a társadalomba különféle okok miatt beilleszkedni képtelenből is van ebben a szedett-vedett családban, senki sem olyan, mint ami előre lerí róla: Laxe remek, hihetetlenül karakteres amatőröket talált ezekre a szerepekre. A másik oldalon pedig ott a konszolidált, „normális” apuka, Luis, aki pont hogy eltűnt családtagját keresi, miközben erre a családra lelt – arról nem esik szó, hogy miért léphetett le a csaj, de ha megnézzük azokat az embereket, akikkel potenciálisan bulizhatott, egyből megérezzük az okait. Máskor is fontos ez a megérzés a Sirâtban: Laxe épp csak annyit említ a karakterekről, illetve a világpolitikai helyzetről, ami felkeltheti az érdeklődésünket, de több fehér foltot hagy a forgatókönyvben, mint konkrétumot (Kangding Ray zenéje is erre erősít rá – nem érzelempótló-helykitöltő soundtrack, hanem a kiismerhetetlen helyszín része, mintha a sziklák közül jönne). Érthető szerzői hozzáállás, hiszen erősen allegorikus alkotásról van szó, ahol a lét ingatagságát szinte késsel lehet vágni, a világvége-érzés szívósan tud erősödni a majd' két óra alatt, és ahol az út szimbolikus jellege, törékenysége fizikailag is veszélyes, törékeny útban materializálódik.

És amikor vége ennek az útnak, azzal a borzalmas érzéssel kelünk fel nézőként a moziszékből, hogy valójában csak most kezdődik az igazi szirát, és nem vagyunk rá felkészülve, nem fejtettük meg a titkot (hacsak a behunyt szem nem az). És pont ettől lesz jó, igazi, erős és őszinte ez a film: a világvégét nem szépítgeti, nem zongoraszóval akar rávenni a szipogásra, karakterei nem hősök, döntéseik nem jók, tanulságot nem lehet levonni belőlük, a kárhozat nem jelent semmit.