Markus Schleinzer osztrák rendező előző két filmje (Michael, Angelo) után ezúttal is valós történetet használ fel, és ezúttal is a főszereplő a film címe. A Rose esetében azonban ennek többletjelentése van: a címszereplőnek nem ez az igazi neve. A film háborúk során férfinak öltöző nők történeteit veszi alapul, belőlük áll össze Rose (Sandra Hüller) figurája. Legközelebb talán Catharina Margaretha Linck története áll a filméhez, de Jeanne d’Arc is megidézésre kerül.
Rose a harmincéves háború végét követően érkezik egy kis protestáns faluba. Hitelesnek tűnő dokumentummal igazolja, hogy az övé az egyik elhanyagolt birtok. A falubeliek kissé gyanakvóak, de nem jönnek rá Rose valós kilétére. Az arcát hatalmas heg fedi, a ruhája, viselkedése férfi. A sérülését okozó golyót láncon a nyaka körül hordja. Lassan a közösség része lesz, megment egy lányt a medvétől, befogadják, nem sejtenek semmit. Rose rendbe rakja a tanyát, majd terjeszkedni akar. Egy üzlet keretében veszi feleségül Suzannát (Caro Braun), cserébe újabb földet kap. Rose-nak, a nőnek minden jár, ami amúgy csak férfiaknak: föld, státusz, tisztelet. Rose az elején nem tudja teljesíteni gyermeknemzési kötelezettségeit, aztán az is megoldódik. De minél közelebb van valaki hozzá, annál nehezebb a hazugságot fenntartani. Mindeközben egy rejtélyes hang (Marisa Growaldt) narrálja és értelmezi a történteket.
A Rose egy nagyon fegyelmezett, átgondolt és céltudatos film. Távolságtartó, mint egy tanulmány. Nem enged túlságosan közel a szereplőihez, nem bíbelődik a mély érzelmi motivációkkal. A színészi játék minimalista és visszafogott, kevés az explicit érzelmi kitörés. Ugyanígy a kamera is csak megfigyel, objektivitásra törekszik, nem tolakodik a szereplők arcába. Csak akkor időz hosszabban valakin, ha súlya lesz a képnek. A vágás pontos és kimért. A fekete-fehér technika pedig még eggyel távolabbivá tesz mindent. Hogy ez mennyire válik a film előnyére vagy hátrányára, kérdés, de koncepció van mögötte. Maga Rose is minden bizonnyal hasonlóan működik: nem enged, nem engedhet közel embereket. Ha így tenne, a valós identitása kerülne felszínre, ami az egész életére veszélyes. Rose minden pillanatban résen van, a fiktív történetet fel kell tartani. A kellékek mindig rendben kell legyenek, a keblek leszorítva, a nadrág kitömve. Rose élete egy valós színjáték.
Az nem derül ki, hogy ezzel kapcsolatban ő hogy érez. Szeret-e férfiként élni, vagy az egészet csak a privilégiumért teszi. Van-e benne félelem, vagy mélyen hisz abban, hogy hosszú távon megússza. De a legnehezebb kérdés mégiscsak a miért. Gondol-e úgy magára, mint női hősre, aki a fennálló rend ellen harcol? Vagy csak a haszonvágy motiválja? A Rose egyszerre mitizálja hősét és bontja is le őt. A narráció által szinte mesei alak lesz, aki rendbeteszi az „örökölt” tanyát, megment egy falubeli lányt a medvétől. De a hazugságának valós ára lesz, és nem csak ő fizet meg érte. Nem lesz nemes – ideológiai vagy morális – oka a szerepcserének. Látszólag csak a földért teszi, a jobb életért, a férfiaknak járó előjogokért. Rose-zal ellentétben a film nem mutatja meg valódi énjét. Ez kellően fenntartja a feszültséget, de le is egyszerűsíti a témát. Úgy fogalmazza meg a patriarchátus elleni kritikát, hogy nem idealizálja túl. Valahogy úgy, mint maga Rose: visszafogottan, és moralizálás nélkül. Nehéz eldönteni, hogy ebben a kontextusban Rose gyáva vagy bátor. Hisz egy hamis identitás mögé bújva fúrja meg a rendszert, nem önmagát vállalva száll szembe vele.
Rose férfiidentitása egy konstruált, előadott performansz. Egy félig fiktív, félig valós élettörténet, aminek ő a főszereplője. Az előadás sikeres, jók a kellékei, működnek az identitást fenntartó rituálék. A falubeli nézők pedig hiszik, amit látnak. De ugyanígy performatív minden más identitás is. A többi férfi is fenntartja a státuszához tartozó szerepet a maga kellékeivel. A nők hasonlóan egy rájuk osztott szereppel és eszköztárral dolgoznak. Engedelmeskednek a férfinak, férjhez mennek – gazdasági okokból. De tágabban értelmezve maga a közösség is egy óriási előadás. Rituálék kellenek a fennmaradásához, kellékek a gyakorlásához. Közös istentisztelet, közös munka – és tabuk, amikért büntetés jár. A Rose finoman, halkan fogalmazza meg ezt a metafikciós réteget. Rose kitalált története egy amalgámja több férfi történetének, a Rose története amalgámja több nő történetének. Az elhangzó narráció is ennek egy variációja: a történetmesélés legmarkánsabb gesztusa. És a film nézői hiszik, amit hallanak. Mintha az én története is „csak” egy narráció lenne, amit sikeresen mondunk el magunknak. De résen kell lenni, mert bármikor könnyű lebukni. „Az élet természetesen nem egy színpad, de a legfontosabb okokat, hogy miért nem az, nehéz meghatározni.” (Erving Goffman).
A Rose hatásos, esztétikailag kielégítő, átgondolt és feszes történetvezetésű. Rövid, leíró mondatokban közöl, mellébeszélésnek nincs helye. Sandra Hüller kiváló választás. Témájában látszólag fekete-fehér, és nem könnyen enged be a mélységeibe. Ha létezik a fesztiválfilm műfaja, akkor a zsáner egy remek darabja.
