Billy Bob Thornton piás Mikulása tizenhárom év elteltével is veszettül szórakoztató, pronyóságból tehát idén karácsonykor sem szenved majd hiányt, akinek ez kell ahhoz, hogy ünnepi hangulatba kerüljön.
A karácsonyi családi vígjáték egy ideje már egyfajta külön műfaji alkategóriát képez. Nem telik el úgy év, hogy ne kerülne vászonra egy újabb giccses, de mókásnak szánt tanmese a szeretet ünnepéről, amely hiába üzeni, hogy a karácsony lényege nem az ajándékok értéke által ragadható meg, mégis erősen érezhető rajta, hogy kizárólag üzleti fogásként funkcionál. A rengeteg, első megnézés után azonnal felejthető blődli mellett azonban akadnak egészen zseniális karácsonyi filmek is. Bár kétségtelenül remekművek a minden évben rongyosra vetített Reszkessetek betörők vagy az 1946-os Az élet csodaszép című Capra-opusz is, mégis inkább olyan, számomra ezeknél kicsit fontosabb darabokra gondolok, mint például a Chevy Chase nevével fémjelzett Karácsonyi vakáció (Christmas Vacation, 1989) vagy a Túlélni a karácsonyt (Surviving Christmas, 2004) Ben Affleck főszereplésével. Ezek a filmek ugyanis üdítően viccesen tudták keverni a mérsékelten prosztó humort az ünnep szellemiségével, és mindezt úgy, hogy egy percig sem vették fel azt a kínosan didaktikus hangvételt, ami a karácsonyi filmeket úgy általában jellemzi.
Ebbe a kategóriába sorolható a 2003-as Tapló télapó és az idei folytatása is, igaz, magasabb korhatár-besorolással, lényegesen több gross out-elemmel és rengeteg anális szexszel. Na meg egy mogorva főhőssel, aki nappal áruházi mikulás, éjjel széftörő rabló, egyébként pedig rühelli a karácsonyt. És nem, nem úgy, mint ahogy a Grincs. Willie Soke (Billy Bob Thornton) ugyanis nemcsak a karácsonyt, az egész életét rühelli. Bár az első rész végére már azt hihettük, kezdi derűsebben szemlélni a világot, különc télapónk tizenhárom év eltelte után is olyannyira alkesz, ápolatlan, életunt és legfőképpen tapló maradt, mintha a Kovbojok együttes róla énekelné a Télapó című számot. De ez így van jól, elvégre nem a Télapu (The Santa Clause) sokadik részére vagyunk kíváncsiak.
Télapónk egykori társa, a köpönyegforgató törpe, Marcus (a csávó termetével kapcsolatos, politikailag még véletlenül sem korrekt viccek ezúttal is ütnek) frissen szabadult a börtönből, és a közeledő karácsony apropóján új melóra hívja Willie-t, aki kezdetben ugyan ódzkodik a dologtól, de végül ismét hagyja magát elcsábítani. Azt azonban nem sejti, hogy a háttérben rég nem látott anyja mozgatja a szálakat, akinek ördögi terve kirabolni egy chicagói jótékonysági szervezetet, ami a szegény gyerekek karácsonyára gyűjt adományokat, a pénzt pedig utcai mikulásként alkalmazott lecsúszott alakok kalapozzák össze. Willie és Marcus tehát újra felöltik a régi maskarát, és az öreg télanyóval karöltve, valamiféle furcsa jó, a rossz és a csúf társaságként (vélhetően ezt figurázza ki a finálé előtti térdcsapkodós fordulatot vevő sikátori hármas párbaj is) beépülnek a többi dolgozó közé, hogy karácsony napján majd rutinosan levezényelhessék az akciót.
Mindezt egy kényelmetlen összecsiszolódási folyamat előzi meg, hiszen kezdetben Willie joggal bizalmatlan a korábban hidegvérrel az életére törő törpével és a mocskos szájú anyjával szemben is, és itt jönnek az igazán nevettető helyzetek, Billy Bob Thornton és az anyját játszó Kathy Bates párosa ugyanis zseniálisan szívatja végig egymást a filmen. Aki nem bírja ezt a fajta humort, talán kissé kellemetlenül is érezheti magát a hatalmas prosztóságok miatt, de nekik ott van a Brett Kelly által most is kiválóan alakított kisfiú, Thurman Merman, aki hiába érett azóta nagykorúvá, ugyanolyan retardált (ám emellett valahol továbbra is aranyosan naiv) maradt, mint amilyen volt. A Tapló télapó 2-be is ő csempészi be a cukiságfaktort, ezúttal épp egy szoprán énekhangon előadott Csendes éjjel, ami alatt még a kérges szívű főhősünk is meghatódik. Ugyanolyan szép ez a jelenet, mint amikor az első rész végén Télapó annak ellenére is eljuttatta Thurmannek az áruházból lopott rózsaszín plüsselefántot, hogy közben kilyuggatta a testét a yard.
Akik tehát hozzám hasonlóan jót tudnak derülni az efféle alpári, de véletlenül sem öncélú (mint például az év elején bemutatott Nagyfater elszabadul volt) poénkodáson, azoknak nem kell tartaniuk attól, hogy a bunkó mikulás kifulladt a második balhéra. Annak ellenére is jó mókának fogják tartani a Tapló télapó 2-t, hogy a forgatókönyvet már nem az első rész írópárosa jegyzi. Az egyetlen gondunk a filmmel kapcsolatban talán csak az lesz, hogy mivel a forgalmazó fájóan koránra időzítette a bemutatót, kiábrándító a moziban elkapott karácsonyi hangulattal kilépni az egyébként sem túl vidám novemberi időbe.