Marielle mindent tud, legalábbis a szüleiről: telepatikus képességeket kap, ezáltal folyamatosan látja és hallja, hogy mit csinálnak. Vajon hogy reagál a kislány anyja és apja, amikor a vacsoraasztalnál kiderülnek a titkaik és hazugságaik?
A Marielle mindent tud a badeni születésű író-rendező, Frédéric Hambalek második nagyjátékfilmje, ami egy családi drámát vetít egy high concept vígjátéki alaphelyzetre. Ahogy Hambalek első filmje, a Model Olimpia (2020), a Marielle mindent tud is a szülők és a visszahúzódó, kiismerhetetlen gyerekek közötti kapcsolatot kutatja, ezúttal a szatíra és a fantasztikum területére lépve. A Marielle mindent tud az idei Berlinale versenyprogramjában mutatkozott be.
A tinédzser címszereplőt (Laeni Geiseler) egy iskolai veszekedés során arcon üti egy osztálytársa, aminek hatására egyszerre látni és hallani kezdi, mit tesznek és mondanak a szülei. Hazatérve szembesíti is őket mindennel az anyja, Julia (Julia Jentsch) irodai flörtjétől az apja, Tobias (Felix Kramer) munkahelyi kudarcaiig – csakhogy a szülők ekkor még mindent tagadnak, a kislány és egymás előtt is. Könnyebb lenne abban megegyezni, hogy a lányuk biztosan csak játszik vagy viccel, de Marielle fokozatosan bebizonyítja, hogy tényleg mindent tud, amikor szóról szóra elismétli az egyik beszélgetésüket. A szülők kétségbeesésükben mindent kipróbálnak a kislány tabletjének elkobzásától a testi fenyítésig, szinte bármit megtesznek azért, hogy az életük ne táruljon teljes egészében a gyerek (és egymás) szeme elé. A próbálkozásoknak szinte csak tragikus vége lehet, a kislány és a szülei kapcsolatában beállt fordított erőviszony pedig előre nem látható változásokat hoz a család életében.
Marielle természetfeletti adottsága kíméletlenül leplezi le felnőttek világának képmutatását, konkrétabban a szülők bűnös titkait. A nyitójelenetben az anya nyíltan flörtöl egy munkatársával, míg az apa egy értekezleten tűnik fel, ahol egy kollégája teszi nevetségessé az egyik ötletét. A családi vacsoránál azonban ezek az események vagy szóba sem kerülnek, vagy csak erősen kiszínezett változatban hangzanak el – Marielle azonban akár akarja, akár nem, világosan látja a különbséget a szülei elbeszélései és a valóság között. A telepatikus képesség mélyen megrázza és elkedvetleníti Marielle-t, hiszen immár világosan látja anyja hűtlenségét és apja tehetetlen bénaságát, ráadásul kénytelen végighallgatni azt is, ahogy a szülei a háta mögött megvitatják, hogy mit kezdjenek vele. Hambalek szellemesen megírt forgatókönyve mintha célként tűzné ki, hogy a néző a lehető legkellemetlenebbül érezze magát – különösen a lefekvés előtti, fojtott hangvételű párbeszédek, valamint a szánalmasan kínos szexjelenet során.
A szülők nem hagyhatják sokáig figyelmen kívül Marielle különleges képességét: a film egy sor zseniálisan humoros jelenetben bontakoztatja ki, hogy a házaspár miként próbálja kézben tartani a helyzetet és valahogy visszaállítani a klasszikus gyerek-szülő erőviszonyt. A film egyik csúcsjelenete, amikor a hálószobában a férj az irodai affér explicit részleteivel kezdi kínozni feleségét, amiket nyilvánvalóan a lányukon keresztül tudott meg. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokból kellemetlen kamaradráma születik, amely morális és etikai kérdéseket feszeget: hol húzódnak a bizalom határai egy párkapcsolatban – no meg ehhez képest a szülők és gyerekeik között? Feldolgozható-e egyáltalán, ha az életünk minden részlete transzparens a családtagjaink előtt? Hogyan kezeljük, ha a gyermekünk int bennünket rendre, főképp, ha jogosan?
Arra, hogy Marielle (a pofonon túl) miért kapja a telepatikus képességeket, Hambalek nem ad választ, helyette óvatos ecsetvonásokkal fest meg egy erkölcsi tragikomédiát, amely ügyesen egyensúlyoz a játékos provokáció határvonalain. A címszereplő lelkivilága mindeközben szintén végig rejtély marad – olyannyira, hogy egy ponton felmerül, hogy a high concept ötlet talán csak dramaturgiai sorvezetőként funkcionál-e. Marielle hirtelen és idő előtt betekint a felnőttvilágba, annak minden romlottságával együtt, a film azonban elsiklik afelett, hogy a lány nézőpontját érzékletesen ábrázolja, hiába hatna egy telepata tinédzser szemszöge frissítőbben, mint a titkos viszonyt folytató anyáé. Marielle-t ehelyett inkább enigmatikus vágóképekben látjuk alulról fényképezve, amint a kamerába néz – talán némán ítélkezve, de mindenképpen olyan távolságtartó elmélkedéssel az arcán, amit nehéz megfejteni.
A komikus, illetve a drámai pillanatok Jentsch és Kramer alakításai miatt működnek jól: a két jómódú értelmiségi szülő szinte az egész játékidő alatt kínosan feszeng, miután kéretlenül mikroszkóp alá kerültek. Marielle hirtelen jött mindentudása összességében mégis megbocsájtó: a szülők viselkedése tele van hibákkal, önzéssel és hiúsággal, de vajon a nézők közül közül hányan állnák ki egy ilyen alapos megfigyelés próbáját?
