Magukat tévedhetetlennek gondoló veterán filmesek hoznak néha furcsa és érthetetlen döntéseket. Ezek közé tartozik Luc Besson is, aki valamiért úgy gondolta, hogy miután 2024-ben megjelent talán minden idők legjobb Drakula-feldolgozása, elérkezett az idő arra, hogy megmutassa, milyen minden idők egyik legunalmasabbja.
Jó, Robert Eggers 2024-es filmje Nosferatu néven fut, de nincs mit tagadni, hogy továbbra is a Bram Stoker-féle történet feldolgozása, még akkor is, ha egyszerre a jogdíjakat megkerülni igyekvő első filmadaptációnak is a remake-je is egyszerre. De ez nem változtat azon, hogy a történet szinte jelenetről jelentre ugyanaz, mint a legtöbb Drakula-moziban: a nagyvárosi, fiatal ingatlanos meglátogatja az ijesztő erdélyi kastélyt, ahol az ősöreg gróf házvásárlási szándékáról tájékoztatja. Majd nagyváros, ártatlan lány, vámpírvadász, karó a szívbe, a vámpírúr látványos kimúlása. Ezeken túl természetesen, minden adaptáció egy kicsit mást helyez az előtérbe, illetve a mögöttes tartalom is változik minden alkotónál. Werner Herzog például kedvenc témáját veszi elő, a könyörtelen természet képviselőjeként ábrázolta a maga Nosferatuját, Eggersnél a vámpír által városba hozott vész megidézi a közelmúltbeli járványhelyzetet, de a nemi szerepekről is bőséggel értekezik a testét minden értelemben feláldozó női főszereplőjén keresztül.
Luc Besson verziója már (eredeti, angol nyelvű) alcímében is jelzi, hogy milyen témát igyekszik tárgyalni: ez egy szerelmi történet, Drakulával a főszerepben. Többek között emiatt is leginkább Francis Ford Coppola 1992-es feldolgozásához áll a legközelebb, hiszen abban is Mina és Drakula évszázadokon átívelő szerelme adta a történet érzelmi gerincét. Besson pedig nem is igyekszik titkolni, hogy melyik Drakulát tekinti a maga verziója előképének, Caleb Landry Jones úgy a játékával, mint az öreg Drakula kinézetével egy az egyben idézi meg Gary Oldman vámpírját.
Ötfilmes podcast – Első epizód: Drakula-adaptációk
Minket is utolért a podcast-őrület, nosza hát, hallgasd meg az első epizódot!
És éppen ez, ami miatt érthetetlen a legújabb Drakula-adaptációnak már a léte is, hiszen Besson egy olyan megközelítést választott, ami már bőven lerágott csont, és aminél csak középszerűbb feldolgozást lehetett létrehozni. Coppola művét ugyanis nem elsősorban a témái vagy a története emelte ki a számos Drakula-adaptáció közül, hanem a vizuális megvalósítása, hiszen minden speciális effektust olyan kameratrükkökkel oldott meg, amit egy 30-as évekbeli filmben is alkalmazhattak volna. Ennek az egyedi vizualitásnak Besson verziójában nyoma sincs, technikai értelemben egy teljesen sematikus mai filmet kapunk, egy-két szebbecske beállítással, CGI-jal létrehozott vízköpő segédekkel, érdektelenül túlvilágított helyszínekkel. Egyedül Danny Elfman zenéje kiemelkedő és hangulatos, de a középszertől még ez sem tudja megmenteni a szerelmes Drakulát.
A történetre sok szót nem is érdemes vesztegetni, mert semmi lényeges újítást nem ad hozzá a már ezerszer elmesélt sztorihoz Besson verziója – amit változtat, az is inkább rontja a történet dramaturgiáját, mint amennyire javítaná. Ugyanúgy a középkori szállal indít, mint Coppola (csak éppen annak izgalmas vizuális megvalósításai, pl. az árnyjátékkal megoldott csatajelenete nélkül): Drakula (Caleb Landry Jones) és Elisabeta (Zoe Bleu) szeretik egymást, de az oszmánokkal vívott csata során a herceg választottja elhalálozik, Vlad pedig ettől fogva megtagadja Isten szolgálatát. Ezután viszont nem a „szokásos”, ingatlanos szál következik, amelynek során először ismerkednénk meg a titokzatos gróffal, hanem Van Helsing, azaz bocsánat, a névtelenül maradó Pap (Cristoph Waltz) tart kiselőadást Mariáról (Matilda de Angelis), a vámpírról. Így pedig mindenféle szüszpansz és fokozás elmarad, ezek után pedig még érthetetlenebb, hogy Jonathan (Ewens Abid) mégis felbukkan Drakula kastélyában, ahol sor kerül a fentebb említett telekbizniszre.
Csak éppen itt egy ez egy teljesen értelmetlen szál, hiszen egyrészt már van neki ingatlanja Párizsban (ahol a Besson-féle verzió játszódik), másrészt a halott szerelme reinkarnációja után kutató Drakula más úton is értesül arról, hogy Mina személyében született újra Elisabeta – egyedül a rövid flashback részért nem kár, amelynek során Drakula elmeséli Jonathannek ez elmúlt 400 évét. Itt ugyanis néhány perc erejéig felbukkan az a Besson, akit az Ötödik elemet rendezte, és egy csodálatosan videoklipes esztétikájú, ritmusos szekvenciában láthatjuk, amint az örökifjú gróf felbukkan különböző királyi udvarokban, és mindenkit az ujja köré csavarva és koreografálva kutatja Elisabeta arcát a nemesi népek között. Ez a rész azonban fájóan hamar véget ér, és sem előtte, sem utána nem találunk hasonlót a Drakulában.
Színészválasztás terén sem telitalálat a film, Jones tisztességesen próbálkozik a „romános” akcentussal, de színészi játék, kisugárzás és kinézet terén is messze elmarad úgy Oldman Drakulájától, mint a szinte tökéletes (és végre történelmileg ismerős, Vlad Țepes-bajuszos) Bill Skarsgaard Nosferatujától. Mellette pedig az összes mellékszereplő teljesen esetleges, Cristoph Waltz lusta rutinból játssza az érthetetlenül név nélkül maradó Van Helsing-pótlékot, Ewens Abid Jonathan Harkerje alig bukkan fel, és akkor is teljesen elsikkad színészként és karakterként is. Zoe Bleu szépen illegeti magát, és adja a naiva Minát (és a nyúlfakornyi szerepű Elisabetát), de igazán sok tennivalója nem akad a történet során, minthogy a halhatatlan szerelem zálogául szolgáljon. Egyedül talán Matilda de Angelis marad emlékezetes a színészgárdából a Renfieldből és Lucy Westenrából összegyúrt Maria szerepében: látható élvezettel és túlcsorduló energiával kelti életre a kissé őrült vámpírlányt.
Mindezek mellett az erdélyi szíveket sem fogja túlzottan megdobogtatni az újabb Drakula, amíg Oldman teljesen érthető, ékes románsággal próbálkozik, Skaarsgard ősi dákul hadovál, addig Bessonnál addig terjed a történelmi hitelesség, hogy a végén néhány katona románul kap parancsot, de még ők is a román-francia határon keresztül érkeznek, amiről mind tudjuk, mennyire létező. Drakula saját embereivel angolul értekezik, épp csak balkáni akcentussal, az állítólag román Elisabetának pedig valamiért cseh karakterekkel írják a nevét. Ezek mellett pedig az eredeti történet Londonról Párizsra cserélésre is teljesen értelmetlen, lévén, hogy az eredetileg német és brit karakterek mind megtartják a maguk nemzetiségét, csak épp mindenkinek jut egy-egy rövid mondat, amiben elmondja, hogy miért is van itt.
Luc Besson filmográfiája eddig is eklektikus és hullámzó minőségű alkotásból épült fel, ebből sajnos a Drakula bőven lefelé lóg ki. Érthetetlen a léte is, hiszen a jól ismert mitológiához hozzátenni nem igazán tud vagy akar, s azt a néhány perces jelenetet leszámítva a több mint 2 órás játékidő teljessége a sokszor látott történetelemek (helyeként értelmetlen) megismétlésében merül ki. Ha mégis kedvünk lenne egy újabb adaptációhoz Stoker ezerszer feldolgozott klasszikusából, nézzük inkább újra Coppola vagy Eggers verzióját, vagy akár a még korábbiak bármelyikét (a Lugosi Béla és Christopher Lee főszereplésével készülteket különösen érdemes), ha pedig újabbra vágynánk, akkor pedig akár a 2020-as BBC-s sorozatverziót, sokkal jobban járunk ezek közül bármelyikkel.
