A Los domingos gyönyörű családi dráma, amely izgalmas kérdéseket vet fel a hétköznapi családi viszonyokkal, a vallásos hittel, a szeretettel és az egyéni döntések szabadságával kapcsolatban, és egyáltalán nem kényeztet könnyen jövő válaszokkal.
A Los domingos (tükörfordításban: A vasárnapok) Alauda Ruiz de Azúa baszk rendező második egészestés alkotása, amely néhány napja öt Goya-díjat nyert a legfontosabb kategóriákban. Ha nem ragadt volna meg a neve az első filmje, a szintén sokszorosan díjazott és nálunk is bemutatott Altatódal (Cinco lobitos) apropóján 2022-ben, érdemes most megjegyezni: egy hihetetlenül érett, érzékeny és kifinomult rendező kéznyomát hordozza ez a film, és egész biztosak lehetünk abban, hogy a kortárs spanyol(országi) filmművészet egyik legtehetségesebb rendezője áttörésének vagyunk a tanúi.
Visszatérve a fenti kérdésünkre, mert ez a film azt szegezi a nézőnek: te mit tennél, ha a 17 éves lányod azt mondaná, hogy apáca akar lenni? Ez az első pillantásra anakronizmusnak tűnő dilemma indítja be a történetet, Ainara ugyanis azt fontolgatja, hogy kolostorba vonul. Egyébként átlagos kamaszlány, aki a barátnőivel görbe éjszakát tart az bentlakásban, pimasz popslágereket dúdol a buszon, bulizni megy, és hát van egy fiú is a láthatáron, együtt járnak kórusra. Éppen ezért döbbenti meg a családot, amikor kiderül, hogy Ainara szeretne társulni az apácákhoz – apja hajlik arra, hogy elfogadja a döntését, ha az nem kerül nagyon sokba, de nagynénjének meggyőződése, hogy túl korai ilyen súlyos döntést meghoznia, Ainara még nem élt és tapasztalt eleget ahhoz, hogy elzárkózzon a világ elől, és talán egyéb kételyei is vannak. Mindkét út járhatónak és lehetségesnek tűnik, sok-sok jóindulattal van kikövezve, és nézőként nem is sejtjük, Ainara végül mit fog választani.
Ennek a filmnek nincs látható konfliktusa, nincs antagonistája, a valódi történései tapinthatatlanok, mert a legfontosabb események a szereplők szóbeli kifejezésig alig jutó belső világában játszódnak. Éppen ezért különösen fontos a Los domingos szereplőgárdája, ami ez esetben tényleg csodálatos.
Ainarát egy pályakezdő alakítja bájosan, kellemesen, természetesen: Blanca Soroa egész lényéből sugárzik valami hihetetlen tisztaság és nyugalom, ami lehet a felnőttlét által még meg nem tört és nem kompromittált gyermeké – de lehet egy istenét és önmagát kereső szenté is, bár a film első perceiben egyértelműen egy kedves bakfist ismerünk meg. Soroa következetesen dísztelen és laza játékának köszönhetően Ainara jellemfejlődése – és az a jelenet a templomban – igazzá és magától értetődővé válik, mégsem ő a film valódi főszereplője. A nagynénje, Maite válik azzá abban a hosszú, csendes és rejtett feszültségű jelenetben, amelyben Ainara elmeséli neki, hogy mit fontolgat. Patricia López Arnaiz eddigi karrierje legösszetettebb alakítását nyújtja (pedig pl. A méhek húszezer fajtájában / 20,000 Species of Bees és a Los destellosban / Glimmers is tündökölt). Maite teljes lényén, minden rezdülésén látszik, hogy hatalmas butaságnak tartja Ainara ötletét, ugyanakkor pontosan tudja, hogy sorsdöntő a kettejük viszonyára és a lány jövőjére nézve, hogy, milyen szavakkal válaszol unokahúgának. Nem mondhatja, hogy rossz az út, amit választani akar, hiszen mi lehetne helyesebb az abszolút jóságra és a krisztusi szeretet megtapasztalására való törekvésnél, mégis azt érzi, rettenetesen súlyos döntés ez, Ainarának világi karrier során kellene megismernie az életet, egyelőre nem tudhatja, mit áldoz fel valamiért, ami talán csak illúzió vagy éppen hazugság – a fél szavaknak sosem volt ennyi jelentősége, és nézőként pontosan kitapinthatjuk a kimondatlant. Maite szemében a könnycseppek, körülötte a szarkalábakba gyűlt élettapasztalat üvölt a külvilágba, miközben a hang visszafogott, a szavak szeretettel és értelmesen próbálnak felvillantani más lehetőségeket a lány előtt, akit saját gyermekeként szeret. Miközben unokahúgán próbál legjobb tudása szerint segíteni, a saját, kívülről nézve tökéletes magánélete is romokban hever, mégis Maite vezeti végig a nézőt Ainara történetén: hétköznapi tudásunk szerint, Maitéhoz hasonlóan természetesnek érezzük, hogy az édesanyja korai elvesztése miatt megtört lány eléggé szétzilált családi környezetéből olyan helyre igyekszik menekülni, ahol addig kizárólag feltétel nélküli szeretetet kapott.
Maite testvére, Iñaki (Miguel Garcés) egy újabb lehetséges viszonyulási mintát vázol, bár a figura sokáig meglehetősen kétértelmű: nem világos, hogy azért támogatja Ainara döntését, mert egy apának támogatnia illik a lányát a saját maga által választott úton, vagy mert ez az irány a három gyerekét egyedül nevelő, az életét éppen romjaiból összerakni igyekvő és anyagi gondokkal küszködő férfi számára a legkényelmesebb megoldás.
A mellékszereplők is erősek: a zárda főnökasszonya, a kispap, a nagymama. Senki sem tolja a lányt a kolostor irányába hideg számításból, egyszerűen senki sem rossz ebben a környezetben, csak mindenki a saját kis világában éldegél, esetleg vergődik és keresi a maga módján a teljességet, a helyes utat.
Hogy kinek lesz igaza Ainara elképzelésével kapcsolatban? Egyáltalán meghozza-e a lány a Döntést? Végül mindenki elnyeri a maga bizonyosságát – a néző is, és ő Maitéhez hasonlóan, valószínűleg árnyaltabban fog tekinteni bizonyos témákra mint két órával korábban. A film ugyanis olyan témákat villant fel, mint az egyházi iskolák és a kolostorok helye/létjogosultsága a modern világban, amikor oly sokaknak a viszonyulása a hithez megélés helyett a tisztelet, és általában hogyan viszonyul a mai, nyugati szemléletű ember ehhez a társadalomtól elzárt vagy inkább önként elzárkózó világhoz: a lányt bigottnak bélyegzik, tévelygőnek tartják, és vélt vagy valós traumáira alternatív megoldásként jönnek a kézenfekvő mai lehetőségek: egy pályaválasztási tanácsadó vagy egy pszichológus.
Végül a film külön érdekessége és ékessége az a néhány pillanat, amikor felcsendül a baszk nyelv, amely különleges dallamával másfajta mélységet ad az egyébként spanyolul beszélő alkotásnak. Egy adott ponton fontossá válik, hogy a család tősgyökeres bilbaói baszk származású, és a nevek nagyrésze sem spanyol (beszédes, hogy az Ainara fecskét jelent, a Maite jelentése pedig kb. szeretett, kedves). Az apácák is ezen a nyelven köszönnek, a film végi gyönyörű kórusmű pedig egyfajta szimbolikus áttérés egy archaikus, anakronizmusában őszinte, inkább magától értetődő, mint titokzatos, és mindezért a maga nemében különlegesen értékes világba.
