Tehetőseket hallgatni a szegénységről olyan, mint amikor férfi készít feminista filmet: szép, szép, de gyanús. Ettől függetlenül számos férfi rendező beszélt már hitelesen a nőket ért elnyomásról, ahogy a szegénységről is készült már egy rakás jó film ironikusan nagy költségvetésből. A Jó szerencse nem ilyen.
A túlvilágról, angyalokról szóló történet biankó csekk bármilyen filmhez; a cselekményt a fantázia, a dramaturgiát a szentimentalizmus oldozza el megszokott láncaitól, így az élménynek semmi sem állhatja útját. Az egyértelmű és leplezetlen hatásvadászat ellenére sem csoda hát, hogy viszonylag nagy népszerűségnek örvendenek ezek a darabok. Például az Angyalok városa, a Michael, az Ép testben épp, hogy élek valahogyan minden hibájuk ellenére is egészen jó helyet ültek ki maguknak a köztudatban, a Lelki ismeretek pedig még Oscar-díjat is nyert. Nyilván nem független ez a közkedveltség attól, hogy az ilyen „angyalos” történetek mindenáron meg akarják győzni az embert arról, hogy élni márpedig érdemes, mi, nézők pedig nyomorunkkal arányos izgalommal vágyjuk, hogy győzködjenek minket erről. A Jó szerencse fogja a fenti filmek használhatóbb elemeit, felüti némi humorral, és jókora gombócként megpróbálja megetetni velünk. De vajon mennyire kellene pocséknak lennie egy életnek ahhoz, hogy pont az irritálóan pattogó Aziz Ansari és a mindig beálltnak látszó Seth Rogen testcseréje láttán érezze úgy a néző, hogy megéri élni?
Arj (Aziz Ansari) a hollywoodi póruljártak egyike vagy mindegyike. Azért ment Los Angelesbe, hogy dokumentumfilmesként befusson, de siker híján egyszerű feladatvégzőként dolgozik, ami bár menőn hangzik, csupán a polkorrekt megfogalmazása annak, hogy megcsinál mindent, ami másnak már büdös. Garázst pakol, ételt visz ki, sorban áll valaki helyett. Az idejéből kitelik, hiszen otthon senki nem várja, tulajdonképpen még az otthon sem, mivel az autójában alszik. Egy napon asszisztensi munkát kap egy multimilliárdos cégtulajdonosnál (Seth Rogen), aki – nyilván – az ő tökéletes ellentéte. Míg Arjot megcsinálta az élet, Jeff az életet csinálja meg, hatalmas vagyonát bulikra, órákra és ayahuasca-szeánszokra költi.
Mindeközben a fejük felett Gabriel (Keanu Reeves) is megküzd a sorsával, szeretne feljebb szálldosni az angyalok ranglétráján, a vezetés közbeni telefonozás védőangyala helyett valódi útmutatóvá válni. Ehhez megpróbálja meggyőzni Arjot a szánalmas élete érdemességéről, amihez szerinte az az út vezet, ha a két férfi testét kicseréli. Gabriel angyali léte ellenére nem kifejezetten értelmes, így meglepetésként éri, amikor a hatalom ízére rákapó ad-hoc gettómilliomosnak nem akaródzik visszatérnia korábbi életébe. Hármójuk felborult dinamikája természetesen számos kalanddal és tanulsággal kecsegtet, melyek során meg kell tanulniuk szeretni az életet – ha beledöglenek is.
A nehéz emberi sorsokat és súlyos lelki tanulságokat felvető film láttán az emberben óhatatlanul felbugyog a kínzó kérdés… vajon Keanu Reeves mindig ennyire csapnivaló színész volt? Mivel az ügyefogyott angyal szerepében eleve egy ostobácska szerepet játszik, nehéz eldönteni, hogy remekül adja az idiótát vagy borzalmasan a normálisat. Hogy emellett a film egésze is hasonlóan idétlen, azt nehéz felróni a vígjátéknak, hiszen már a plakáton egyértelműsítil, hogy mire számíthatunk. Ott áll, hogy egy Aziz Ansari-filmről van szó, ott áll Reeves talpig szárnyakban, és láthatóan egész mozi működését csodákra alapozzák. Ansarinak egyébként nem teljesen ez az első nagyjátékfilmje, viszont rendezői debütálása – közel azonos szereplőgárdával – Being Mortal címmel befuccsolt, mert a főszerepet alakító Bill Murray mellényúlása miatt felfüggesztették a forgatást. Némi megértése talán lehetett Ansarinak a főszereplője felé, hiszen 2018-ban őt is érte vád szexuális visszaélés miatt. A humorista/rendező új filmjével bizonyítja, hogy egy ilyen fiaskó nem állhatja útját annak, hogy valaki visszatérjen a pályára, függetlenül attól, hogy érdemes-e neki…
Fontos megjegyezni, hogy egyszerű vígjátékhoz képest a Jó szerencse egészen realisztikus képet ad a fogyasztói társadalom jelenlegi állapotáról. Ehhez a techmániás Los Angeles mint háttér és a (The Studio című sorozata óta pláne ezzel a témával összekapcsolt) Seth Rogen cégmogul-karaktere kiváló. Ennek kontrasztjában a diplomás munkanélküliség jelensége, illetve a megélhetés illúziójaként funkcionáló szabad munkaerőpiac ábrázolása jó és valid problémafelvetés, amivel érdemes foglalkozni, akár még ebben a filmben is. Hogy Arj barátnője, a bútorboltban dolgozó Elena (Keke Palmer) szakszervezeti vezetőnek áll elő, aki a kisember jogaiért kardoskodik, az viszont már kissé szükségtelen rásegítése az üzenet értelmezésének: semmit sem bíz a véletlenre (vagy a nézője értelmi képességeire) etéren sem a film, minden konklúziót verbalizál és gondos mamamadárként a szánkba hány.
A rendező gyökeres ellentétbe állítja a két férfi sorsát, majd megpróbálja úgy alakítani őket, hogy Arj felismerje, mennyivel jobb az ő élete. Természetesen egy ilyen filmnek nem is lehet más célja, de a fentiek viszonylatában ez olyan erőltetett kapitalizmuskiritának hat, ami ebben a formában sokkal inkább nevetséges, mint vicces. A film végül tulajdonképpen egy dolgos munkást-füstölgő gyárat-búzakalászsimogatást sűrítő montázst is megszégyenítő szocialista propagandává válik. Az apró örömök a legnagyobbak; a küszködés felszenteli az életet; a munka kemény, de emberré tesz; aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Ezekre a következtetésekre kell jutnunk.
Mert arra nem juthatunk, hogy nem érdemes élni. Hiszen kell a munkaerő, ami kiszolgálja a tehetőseket… Seth Rogen figurája a film végén érdekes monológot ad elő a kisember tehetősekkel szembeni erejéről. Ez elsőre elgondolkodtató, sőt akár felszabadítónak is mondhatnánk, de hogy ezt egy milliárdost alakító valódi milliárdos egy milliárdokat érő stúdió filmjében elmondhatja, az tulajdonképpen a kisember totális semmibevétele. Mert ezzel mintha azt mondanák: „Tudjuk, hogy fellázadhatnátok ellenünk, tudjuk, hogy ki is csinálhatnátok minket. De nem fogtok soha!” Ennek a bebiztosítására gyártanak ilyen és ehhez hasonló filmeket, amelyekben hatalommal hitegetik az átlagembert, elandalítják a rabszolgasorsban és megnevettetik két műszak között. Már ha sikerül, ugye.
