Korai még új horrorpápát avatni, ugyanis Damian McCarthy legfrissebb rendezése, a Hokum minden eredetiséget vagy formai bravúrt nélkülözve még a baljós ír közegből előgomolygó hálás atmoszférát és a rémmeséknek táptalajt adó gazdag folklórt is képes feláldozni az olcsó kommersz oltárán.
A népszerű és meglehetősen pokróc természetű horrorszerző, Ohm Bauman (Adam Scott) egy isten háta mögötti ír hotelben foglal szobát, hogy befejezze új regényét, illetve szétszórja tragikus körülmények között, még gyerekként elveszített szülei hamvait. A film hamar eltávolodik az írói munka Ragyogás-féle kárhozatától, és mentálisan a nyitómondat gyötrelmei, valamint a klasszikus baltás családmészárlás között valahol félúton őrlődő főhősét már nem kifejezetten Jack Nicholson legendás unalmával konfrontálja. Ugyanis a hotelben egyre szaporodnak a gyanús túlvilági mozzanatok. A nászutas lakosztály kísérteties okokból zárva van, ahová a helyi mendemondák szerint valamikor egy azóta is ott grasszáló boszorkányt tettek lakat alá. Közben egy titokzatos gyilkosság is történik, Ohmnak alá kell tehát szállnia a rég elhagyatott, szívecskés giccsel kidekorált kénköves infernóba, hogy felgöngyölítse az eltűnt recepciós lány esetét, vele együtt pedig az anyja szellemalakjában visszatérő és fojtogató gyerekkori traumáját, a szó szerinti lidérc nyomását is legördítse a mellkasáról.
Az ír Damian McCarthy ígéretes pályakezdése ha nem is a műfaj megreformálását tette meg tétként, mégis volt benne annyi csiszolatlan egyediség (és sajátos európai fénytörés), ami legalább megkülönböztette a társadalmi, generációs szorongásokra reflektáló, jobbára az A24 által brandesített „okos”, metaforikus art horrorok irányvonalától is. A jelenkor görcsös reflexiója helyett McCarthy szerzőisége sokkal markánsabb érdeklődést mutat az óvilági hiedelmek, valamint az ősi mondákat és mítoszokat benépesítő természetfeletti irányába. A Valami különös egymás után pipálta ki a vak médium, a gótikus kőházat megszálló lidérc, a fából készült gólem és a boszorkányság toposzait, mégis volt benne egy bájosan amatőr kiállás, amitől csak még viszketőbbé és idegenebbé tudott válni a jól felépített bizarr kamarahorrort mozgató dramaturgia. Ezen felül pedig az átgondolt információgazdálkodás révén még ügyesen is játszott a karakterek felé irányuló nézői elvárásokkal és szimpátiával, aminek köszönhetően a szereplők dinamikusan változó, átértékelődő viszonya kérdésessé tette, hogy ki a valódi főszereplő és ki az igazi szörnyeteg.
Más fából faragták – Damian Mc Carthy: Oddity / Valami különös
Ritka kincs az olyasféle horrorspecialista, mint az ír származású Damian Mc Carthy. A rendező második nagyjátékfilmje érzékletesen bizonyítja, hogy valójában nem a csillogó speciális effektusok és a gépies egymásutánban érkező jump scare-ek érlelnek félelmet a néző szívében, hanem a káosszá duzzadó bizonytalanság, a lassan, de ütemesen adagolt miszteriőz légkör és az apró, de imádnivalóan eredeti ötletek.
A Hokum viszont hiába készült ötször annyi pénzből, mégis visszalépésnek hat mind szerkezeti, mind narratív értelemben. McCarthy ezúttal is egy klausztrofób, démonjárta házban kísérti meg szinte ugyanazt a dramaturgiai ívet, mint a Valami különös és első filmje, a még jóval kevésbé kiforrott Caveat esetében. Bár eltérő színvonalon, de mindhárom munkája ugyanazokra a tematikai alapokra épül, és mind a motívumok, mind a konkrét MacGuffinok esetében egy meglehetősen lyukacsos hálót – ha úgy tetszik, univerzumot – alkotnak. Az ír babonák forrásvidéke mellett visszatérő mozzanat az anyagyilkosság, illetve a hasonló sorsra jutott feleségek és/vagy szeretők, amire egyfajta kézenfekvő ellenválasz a közösség és a női természet rendjét kiforgató boszorkány alakja.
McCarthy azonban egyáltalán nem jó író, és ez leginkább a Hokum esetében üt vissza, amikor hiába mozgósítja a folklórban rejlő muníciót, a belőle szivárgó atmoszférát és a gonosz természetfeletti erőit, azok a gyenge karakterdráma és a hiányzó emocionális megalapozás miatt egész egyszerűen varázstalanodnak. Mintha nem tudná eldönteni, hogy a gyerekkori tragédia feldolgozásának allegóriáját, egy gyilkossági ügy lidércnyomozását, vagy valóban egy boszorkányhistória szubverzív iszonyatát akarná megrajzolni. McCarthy azonban nem Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony), így meg sem kísérli újragondolni filmjének mitikus alapjait és abból egy felkavaró, rétegelt meghasonlástörténetet kibontani a bűn és a bűnhődés ólomsúlyáról. Inkább elindul a James Wan és a Démonok között-féle lélek- és gondolatszegény riadalomesztétika kitaposott útján.
Ráadásul bizonyos jeleneteket technikailag olyan dilettáns módon épít fel, hogy például amikor egy szereplő elmeséli, milyen volt a sötétben találkozni a szörnnyel, egy otromba verbális átkötéssel („úgy történt, hogy...”) kapunk egy szájbarágós, emiatt pedig feszültségmentes flashbacket, ami illusztrál, ahelyett hogy halálra rémítene. De a Hokum ettől eltekintve is iszonyatosan kiszámítható mind cselekményszervezés, mind karakterkészlet és -motivációk, mind pedig a horroreffektek terén. Még a folklór elemei és az ír vidéki környezet is puszta díszletként szolgálnak, mivel a film egyáltalán nem termékeny talajként tekint rájuk. A boszorkány alakját is hiába köti össze a traumafeldolgozás narratív tőkesúlyával, ha ez utóbbi is egy kifejtetlen és átélhetetlen közhely marad. Adam Scott alapvetően nyugtalanító ábrázatán ráadásul túl jól áll a tenyérbemászóan bunkó és flegma író halálvágya, akivel viszont emiatt még azonosulni sem lehet. A papírvékony karakteralapozás, a nevetséges motivációk, a kidolgozatlan hiedelemvilág és a sekélyes drámázás miatt McCarthy kénytelen a horror eszköztár legmélyére nyúlni, és előrántani az üzembiztos jumpscare-eket. Amik részben működnek, részen inkább álmosítóak, és az írói ortopédiák miatt nem is feltétlen simulnak bele organikusan a cselekménybe. Illetve mivel a főszereplőnk történetesen egy író, világos, hogy a film az Ohm által nagy nehezen megszült regény halvány és iskolásan odakent metarétegével próbálja keretezni a férfi anyjával kapcsolatos személyes drámáját és az epilógusban a semmiből révbe érő személyiségfejlődését.
A Hokum összességében egy ódivatú horroriskolát követ, helyenként lappangó tehetségű rendezéssel, cserébe borzalmasan megírva. Hogy csak a boszorkány-tematikánál maradjunk, a tavalyi Fegyverek sokkal innovatívabb és kifejezetten groteszk módon volt képes feldolgozni és a társadalom kortárs szorongásaira ráolvasni az újragondolt, ezeréves banyafigurát. McCarthy-nak fura módon kevésbé áll jól a nagyobb stúdió jelentette költségvetés, ami szemben a Valami különös technikailag ügyetlenebb kivitelezésű, de épp ettől frissnek ható, és eleve már a címében is megfogalmazott bizarrságával egyértelmű csalódássá teszi a Hokum letisztultabb, de kevésbé kreatív konzumesztétikáját.
.jpg)
