Az Agyagpofa a James Gunn-féle új DC-univerzum harmadik mozija, a 18-as karikával kampányoló bosszúfilm pedig lázasan igyekszik is bezsebelni a jó pontokat. Minél fontosabb és aktuálisabb témákat vesz górcső alá, módszerei annál megkérdőjelezhetőbbek.
A mélyről felkapaszkodó, még mindig pimaszul fiatal hollywoodi sztár, Matt Hagen (Tom Rhys Harries) csillaga éppen a zenitet súrolja: a volt utcakölyök Oscar-jelölésével jogosan érezheti, hogy a kemény munka végre kifizetődött. A sikerben azonban nem sokáig fürdőzhet, szőke Ikaroszunk röppályáján annak rendje és módja szerint drasztikus változások mennek végbe: amikor egy átbulizott éjszaka másnapján a város mindenható maffiafőnökének ágyában ébred, oldalán a gengszterfeleség Theresával (Ruby Sear), talán már sejthető, hogy zuhanása mennyire is lesz gyors és végzetes, főleg amikor ezek az alvilági figurák a felismerhetetlenségig szanaszét vagdossák az arcát. Miután az Álomgyár gondolkodás nélkül veti ki magából azt, akit nem régiben még a tenyerén hordozott, az eltorzult színész Caitlyn Corr (Naomi Ackie) doktornőhöz szalad megváltásért – no meg egy csöpp szeretetért –, aki épp egy AI vezérelte, nanobotokra építő forradalmi technológiával kísérletezik.

A studió fejesei olyan nagyágyúkat ültettek az írói székbe, mint Mike Flanagan (A Hill-ház szelleme, Mise éjfélkor) és Hossein Amini (Drive – Gázt!), akik James Watkins rendezővel együtt egy tisztességes, épkézláb eredettörténetet ugyan még kreáltak, a gyeplőt viszont mintha már idejekorán kiengednék a kezükből. A film előszeretettel bombázza a nézőt olyan aktuális kérdésekkel, mint a tudatipar működése, az eltörléskultúra, a mesterséges intelligencia beszivárgása a filmiparba vagy épp az identitásvesztés, de mindezt olyan darabossággal teszi, hogy a befogadó okkal ráncolhatja a homlokát. Ez az egyenetlenség nem is annyira a nagyszámú témafelvetéssel magyarázható, mint inkább dramaturgiai és forgatókönyvbeli mellényúlásokkal: amikor az orvosi beavatkozás nyomán az átváltozás képességére szert tevő Matt hol egyik, hol másik ellenségének bőrébe bújva kaszabol, az alkotók az alapötlet kimaxolásában bízva nem egyszer befoltozatlan lyukakat hagynak maguk után. Pl. Matt antihőssé válásának utolsó mozzanatát is egy olyan megkérdőjelezhető írói döntéssel kényszerítik ki, ami nehezen következik az önmarcangoló fiú addigi magatartásából. Két ilyen dramaturgiai buktató között helyenként még a látványra vagy a vágásra is lehetnek panaszaink – gondoljunk csak azokra a beállításokra, amikor Gotham városának bizonyos ledfal előtt forgatott részletei „leesnek” a vászonról vagy azokra a ritmustalan jelenetekre, amikor a nézőt cserben hagyva, feltehetően gazdasági okokkal magyarázva egyszerűen túl keveset kapunk az adott miliőből.

Akad azért olyan terület, ahol jobban teljesít az Agyagpofa, vagy legalábbis életben tartja a reményeit, ilyen például bosszúfilmes struktúrája. A hollywoodi színészből lett kiengesztelhetetlen mutáns valójában csak annyit tesz, ami köpenyes igazságosztó kollégái feladata lenne, ha már a korrupt politikai elittől és rendvédelmi szervektől Gothamban ezúttal sem számíthatunk együttműködésre. Jóllehet Matt cselekedetei mögött nem erkölcsi maximák állnak, mégiscsak kielégítő azt nézni, ahogy a despota keresztapa által megfertőzött pénzemberek, ügyvédek, verőlegények vagy épp barátnak gondolt személyek meglehetősen kreatív halálnemekben kapják meg jussukat.

A másik ütőkártya, ami miatt nem hasal el teljesen a film, az Matt és doktornője, Caitlyn egyre szorosabban egymásba fonódó cselekményszála. A fordított Pügmalion-mítoszként is olvasható narratívában a feloldozásért esdeklő Matt és az alapvetően jószándékú, de a fiú testét mégiscsak kísérleti terepként használó orvos közeledése még az általában értékelhetetlen párbeszédek ellenére is valódi drámai súlyt kölcsönöz a filmnek. A film kettejük jeleneteit elsősorban a pszichológiai interpretációkra hegyezi ki: a szebb napokat látott színész teste bár egyre tovább dekonstruálja önmagát, a nő közelében lenyugodva ideig-óráig képes visszanyerni eredeti formáját. Az egyre groteszkebb és egyben veszélyesebb testi elváltozásokért a film egyebek mellett az öngyűlöletet teszi felelőssé, melynek érzetét egyedül Caitlyn dédelgetése képes tompítani. Ennek látványos kiemelése az a jelenet, amikor a doktornő alvás közben monitorozza a férfi viselkedését, aki eközben Caitlynné változik és öleli át saját magát.

Watkinsék nem spóroltak a hivatkozásokat illetően, a szintén tömegmédia-kritikus A szertől (Coralie Fargeat, 2024) elindulva olyan klasszikusokat idéznek meg, mint David Lynch Elefántembere vagy a japán Másik arc (The Face of Another, Hiroshi Teshigahara), de Almodóvar A bőr, amelyben élek című filmjének jegyei is tettenérhetők az Agyagpofában. A neves referencialista ellenére a magára korábban többször is testhorrorként hivatkozó film sajnos pont a horror-epizódokban számolja el magát: a bizarrnak ígérkező gore annyira kitett és öncélú, mint ha csak azt kiabálnák az alkotók: figyelem, figyelem, most kell ám idenézni és elborzadni! Az Agyagpofából így legfeljebb Tom Rhys Harries nemes próbálkozásai, illetve a feldobott témák szuperhősmoziba oltott aktualitásai emelhetők ki – no meg a tény, hogy értelmezéséhez legalább nem kellett több tucat filmen és legalább ugyanennyi sorozaton átrágnunk magunkat.