Leonora Carrington szürrealista festőnő élete valóban vászonra kívánkozott – de nem így.
A Leonora Carrington életműve iránti érdeklődés az elmúlt két évtizedben élénkült meg: festményei az utóbbi években lettek az aukciós házak kiemelt tételei, A hallókürt című regénye 2023-ban jelent meg magyar fordításban, a párizsi Musée du Luxembourgban pedig július 19-ig látogatható átfogó gyűjteményes kiállítása. A brit-mexikói festőművész mozgalmas élete valóban nagyvászonra kívánkozik, az első róla szóló nagyjátékfilm a Carrington életéhez több ponton kapcsolódó Elena Poniatowska magyarul is olvasható, Leonora című életrajzi regényéből készült – Carrington és Poniatowska a mexikói feminista mozgalmak ikonjainak számítanak, mindketten a második világháború elől menekülve telepedtek meg a negyvenes évek elején Mexikóban.
A film kronológiai sorrendben, fejezetekre tagolva követi az eseményeket. Leonorával Párizsban, a szürrealista szupersztár Max Ernst szeretőjeként találkozunk 1937-ben, akivel a londoni Nemzetközi Szürrealista Kiállításon ismerkedett meg. Az ekkor húszéves Leonora a Chelsea School of Art növendékeként szakított újgazdag családjával, társadalmi osztálya szabályaival, s a szürrealisták legbelsőbb köreibe bekerülve, a nála huszonhat évvel idősebb Max Ernsttel először Párizsba, majd a dél-franciaországi Saint-Martin-d’Ardèche-be költöztek. A második világháború kitörésekor Max Ernstet német származása miatt internálja a francia hatalom, mire Leonora idegösszeomlást kap, majd barátai segítségével Spanyolországba jut át. Madridban protagonistánk állapota egyre romlik, ezért egy santanderi pszichiátriai klinikára kerül, ahol gyógyszeres sokkterápiát kap.
A szanatóriumban töltött időszak hosszan van taglalva a filmben, sőt, ez az epizód adja a keretet a Leonora gyerekkorának megismerésére is. Carrington gótikus történetek és a szürrealizmus iránti fogékonyságának a festőnő Lancashire-ben, egy Crookhey Hall nevű viktoriánus udvarházban töltött gyerekkora, valamint a dadája kelta népmeséi és ír származású édesanyja mítoszai ágyaztak meg. Pókháló finomsággal megfestett álomszerű figurái ezeket a mitikus lényeket és a hagyományos reneszánsz perspektívát elutasító, több nézőpontból is láttatott tájait idézik meg, ahol a drámai történések helyett a játékos részletekre helyeződik a hangsúly. Ezekből az alkotásokból, Carrington magánmitológiájának világából sajnos a film semmit nem mutat meg, még utalásszerűen sem. Bár a Hieronymus Bosch festészetéből, valamint a katolikus, zsidó és kelta motívumokból építkező képi világa és szövegei rendkívül sokrétűek, a német alkotópáros, a forgatókönyvet is jegyző Thor Klein és Lena Vurma nem inspirálódtak ezekből, csak a fejezetek tagolásánál használták Carrington kedvenc állatmotívumait, a hiénát, a lovat és a rókát.
Az is visszatetszést válthat ki a nézőben, hogy bármennyire is tiltakozik Leonora a szürrealisták által a nők számára kijelölt „femme-enfant”-szerep ellen, sajnos a film nagyon keveset mutat meg erről az eredeti hangú alkotóról a múzsaszerepen kívül. A film első részében a Max Ernsttel, majd férje, a magyar származású Weisz Imrével (Emerico „Chiki” Weisz) való kapcsolata vonatkozásban látjuk Leonorát, önálló alkotóként alig. Az alkotói kiteljesedését jelentő mexikói évek során pedig barátja, a szürrealisták mecénása, Edward James veszi szárnyai alá és ösztönzi alkotásra Las Pozas nevű szoborparkjában. Csak érintőlegesen foglalkozik a film azzal is, hogy milyen inspiráló volt a több médiumban alkotó Carrington számára a mexikói kultúrával és halálkultusszal való találkozása.
A hiányérzet azért is jogos a film kapcsán, mert a törékeny, de mindenre elszánt Leonorát alakító belga színésznő, Olivia Vinall jó választás volt a szerepre, de a kidolgozatlan karaktereket, a vontatott ritmust, a modoros párbeszédeket és a forgatókönyv hiányosságait nem tudja ellensúlyozni.
