Úgy tűnt, a DC háza táján pozitív irányú változások indultak, miután tavaly James Gunn az alapjaitól kezdte el újrahúzni a képregényfilmes univerzumukat. Viszont ha a Superman két lépés volt előre, sajnos a most megjelent Supergirl nagyjából ugyanennyi hátra.
Miután meglehetős sikerrel rebootolta a DCU-t, Gunn ezúttal már csak a háttérből bábáskodott, a rendezői székbe a nagy reményekkel és kellemesen furcsa filmekkel (pl. Plasztik szerelem) indító, azóta a közepesnél picivel jobb, életrajzi filmekre specializálódó bérrendező (pl. Én, Tonya, Pam és Tommy stb.) Craig Gillespie ült, és a nagyköltségvetésű látványfilmek terén vett tapasztalatlansága bizony látszik is a Supergirlön. Míg a Supermannél esetében az a kérdés merült fel, hogy Gunn sokat próbált, de képregényfilmek terén kissé túlhasznált, markáns alkotói stílusa mennyire hagyja majd érvényesülni a főszereplőjét, illetve hogy az utána következő DC-mozik és sorozatok mennyire tudnak majd önállóan is kibontakozni, a Supergirl ezen a téren adott néhány választ, csak nem túl megnyugtatóakat.
Újra szuper az Acélember – James Gunn: Superman
Nem volt egyszerű James Gunn feladata az új Supermannel, hiszen nemcsak egy újabb DC-univerzumot kellett megalapoznia, miután a Snyderverse meglehetősen hamar kifulladt, hanem úgy általában az egyre inkább lanyhuló szuperhősfilm-zsánerbe kellett új életet lehelnie. A Superman azonban lazán megfelel az elvárásoknak: szórakoztató, kreatív és helyenként lélekemelő – pont, amilyennek lennie kell.
Gillespie munkáján ugyanis az érződik, hogy igencsak majmolni igyekszik (vagy rá volt erőltetve) a popzenés-vicceskedő, nagyfeliratos stílus, ami már számos emlékezetes Gunn-alkotást kitermelt (A Galaxis Őrzői-filmek, a jobbik Öngyilkos osztag, a Békeharcos-sorozat), viszont ha ez a külsőségeiben könnyen utánozható hangvétel nem párosul magával Gunnal, csak annak egy felvizezett, erőtlen változatát kapjuk. A Supergirl is megpróbálkozik a dinamikusan, ritmusra, zenére koreografált harcjelenetekkel, a tipikusan „gunnos” világépítéssel és furcsa alakokkal, csak éppen a harcokból semmit nem látni, a zenékből hiányzik a személyes kötődés, a furcsa alakok pedig épp csak annyira furcsák, mintha egy számítógép generálta volna őket, véletlenszerűen összedobva a jellemzőiket.
Közhelyszámba megy most már AI-használattal vádolni minden olyan produktumot, amelyek alulmúlják a várakozásokat, de sok esetben bebizonyosodott, hogy ha nem is teljesen a gép generál mindent, rizikósabb vállalkozásoknál a hollywoodi írók és stúdiók előszeretettel nyúlnak mesterséges intelligencia által nyújtott, biztonságosnak mondható megoldásokhoz (legutóbb éppen a Stranger Things alkotói gárdájáról bizonyosodott be, hogy bizony nemcsak emberi kezek és elmék segítségével dolgoztak a záróévad történetein). A Supergirl esetében (még) nem bizonyított ugyan, de nagyon is feltételezhető az AI-segítség, ugyanis annyira kockázatmentes, annyira üres és súlytalan, annyira lelketlenül kiszámítható a forgatókönyv, és annyira következetlen a világépítés. Ha pedig nem volt itt egy sor sem gép által írva, akkor „csak” egy pocsék forgatókönyvet szállított Ana Nogueira.
Ezúttal nem a Földön járunk, hanem valahol az űrben, egy vörös nap által megvilágított bolygón. Kara Zor-El (Milly Alcock), Superman unokatestvére, a Kripton világégésének ténylegesen utolsó túlélője gyakran látogat hasonló planétákat, mivel sebezhetetlenségét a sárga napok fényéből szerzi, vörös fény alatt viszont annyira legyengül, hogy hat rá az alkohol. Így pedig folyamatos másnaposságát folyamatos ivással és bulizással „gyógyítja”, ebben egyetlen stabil partnere a szuperkutya, Krypto. Egyik kedvelt csehójába azonban egy este belép Ruthye (Eve Ridley) karddal a hátán és bosszúvággyal a szívében, aki családja lemészárlását akarja megtorolni a gonosz, agyonpiercingelt brigantin, Kremen (a jobb sorsra érdemes Matthias Schoenaerts). A kissé ittas, közepesen depressziós Kara eleinte húzódzkodik segíteni a 13 éves lánynak, de miután a rosszarcú martalóc nem átallja megmérgezni a négylábú házikedvencét, végre elégnek érzi a motivációt arra, hogy a nyomába eredjen tűzön-vízen és csillagközi távokon át. Egy ponton valamiért hozzájuk csapódik az állítólag halhatatlan, loboncos Lobo (Jason Momoa) is, és együtt csapnak szét a marcona pribékek között.
A világépítés szegényességének egyik legszembetűnőbb példája az idegen nyelvek használata. Azt már régen megszokhattuk amerikai produkciókból, hogy a galaxis legeldugottabb sarkában is ékes angolsággal hadoválnak a legfurcsább űrlények is, és itt is az angol szolgál (valamiért) valamiféle közös nyelvnek – ebben idáig semmi meglepő nincs, még akkor sem, ha magyarázatot nem kapunk rá. Viszont vannak olyan lények, akik teljesen saját nyelven beszélgetnek egymással (néhol dramaturgiailag teljesen indokolatlanul), a Földre érkezve Kara is csak kriptoniul beszél, Superman viszont angolul köszönti, amiből a galaxis egyik legfejlettebb, legműveltebb civilizációjából ékrező Kara nem ért meg – tehát akkor pedig mégis csak földi specialitás az angol? Miközben a film későbbi pontjain van olyan, aki anyanyelvi szinten, más törve beszéli a „közöst”, de akkor minek az erőlködés a ténylegesen idegen nyelvekkel? Ez a vetület nyilván beletartozhatna az „elengedjük neki, mert csak egy popcornfilm”-érvelésbe, mégis zavaró, és csak az egyik tünete annak, hogy az alkotók fölöslegesen generálták, nem pedig kitalálták és megalkották a film világának elemeit.
De ugyanilyen a (talán) fő mondanivalóként szolgáló férfi-női kérdés tárgyalása is. Hiszen van itt két női főhősünk, akik egy deklaráltan kizárólag pasikból álló bolygó, de legalábbis banda (ez sem tiszta) ellen mennek, hogy megszabadítsák a fehérbe öltöztetett női foglyokat, és közben bebizonyítsák, hogy ők is tudnak szkanderezni. Lobo (alapvetően teljesen fölösleges) szerepeltetése is vélhetőleg ezt a narratívát igyekszik alátámasztani, nem véletlen, hogy az aktuális überpasit, Momoát kérték fel a szerepre. Az már egy másik kérdés, hogy ennyire képzelőerő-mentes castingot is régen láttunk: ha kell a filmbe némi szakállas tesztoszteron-bomba, Momoa meghallgatás nélkül kapja meg a szerepet (kb. mint Pedro Pascal az melankolikus apai karakterekét), és 10 éve még érthető is volt, de most már fárasztó, hogy minden hasonló szerepet eljátszott már a hawaii izompacsirta, és még mindig nem jut más színész a szereposztók eszébe.
Csakhogy ezeken túl egyetlen megjegyzés szintjén sem merészkedik a film, magyarán szinte semmit nem mond a témájáról – már ha ez az akart lenni egyáltalán, de ha leszámítjuk a standard „akard jobban, hogy hős legyél, és akkor az leszel” sémát, semmi egyébről nem szól a Supergirl. Még csak a címszereplő hősnevéről sem tud semmi újat mondani: a film egy pontján Ruthye arról kérdezgeti Karát, hogy ha Superman Superman (megjegyzem, ez a két szereplő még csak nem találkozik egymással, szóval még az is teljesen indokolatlan és erőltetett, hogy egyáltalán ez szóba kerül), akkor Kara miért Supergirl, és nem Superwoman. Erre Kara annyit mond, hogy nem tudja, pedig „csak” tíz évvel fiatalabb, mint (a 32 éves David Corenswet által játszott) Superman. Ennél több érve nincs, és nem is nagyon lehet, hiszen eközben úgy él, mint egy felelőtlen, alkoholista tinédzser, akit csak akkor lehet valami hasznosra rávenni, ha a kutyáját bántja valaki.
Az egyetlen igazi pozitívuma a Supergirlnek továbbra is Milly Alcock kiválasztása a szerepre, akire mintha ráöntötték volna a szupergúnyát, de még ő sem képes megmenteni a lélektelen középszertől a DC második próbálkozását az újraindított filmes univerzumban. És arról még nem is beszéltünk, hogy ha Zack Snyder Acélemberét sokan szidták amiatt, hogy egy bizonyos helyzetben (nem szívesen és az utolsó pillanatig dilemmázva, ártatlanok megmentése okán) ölésre adta a fejét, akkor mit mondanak majd Karára, aki pedig teljes hidegvérrel és pusztán bosszúállási szándékkal, nagyközeliben metszi el egy ember torkát egy 12-es karikás filmben, amiben elvileg példát akarna mutatni a filmben szereplő és a filmet néző tizenéveseknek?
Sajnos ez most nagyon nem sikerült jóra, és még csak szépre sem, pedig eddigre már igazán megtanulhatták volna a tengerentúlon, hogy nem sokat segít egy látványfilmen, ha látni is alig lehet valamit az akcióból. A zenék közepesek, a vágás helyenként okés, máshol viszont kaotikus és értelmezhetetlen, a mondanivaló zéróhoz közelít, a humor kínos – ez így egyben nem túl szuper.
