Számos comig-of-age film vissztérő motívuma a tükör, amiben a serdülőkorban járó főhős elégedetlenül szemléli saját testét. Ezt teszi a Lány című film főszereplője is, annyi különbséggel, hogy ő nem testének egy jobb verzióját szeretné látni, hanem a teljesen ellenkezőjét: fiú helyett lányt. A film számos Cannes-i díj után Lukas Dhont Belgium idei Oscar-jelöltje.
A legtöbb transzgender témájú filmmel ellentétben, a Lány nem a klasszikus nemi identitáscsere okozta krízishelyzet-narratívát (Így is, úgy is Lawrence, A dán lány) követi, hanem egy nyíltan felvállalt, társadalom által befogadott transzgender szereplő alaphelyzetéből indul ki. Lara egy 15 éves lány, fiú testben, akinek balerina ambícióin túl a legnagyobb vágya nőként, női testben élni. Ettől csak fiatal kora választja el, minden más adott: támogató család az apja és a kisöccse személyében, gondoskodó orvosok és terapeuták, a hormonkezeléshez és a leendő műtéthez szükséges anyagi háttér és egy (relatíve) toleráns szociális közeg. S bár mindenhol lányként bánnak vele és Belgium egyik legjobb balettiskolájába jár, Lara folyamatosan boldogtalan, képtelen elfogadni állapotát. Persze, ahogyan a tavalyi külföldi Oscar nyertes Fantasztikus nőben, itt is feltűnik a külvilág és a transzgender jelenség konfliktusa (az iskolában az egyik tanár megkéri Larát, hogy hunyja le a szemét, majd azt mondja az az osztályban a lányoknak, hogy nyújtsa fel a kezét az, akit zavar hogy Lara velük együtt öltözik). Lara meggyőző külseje ad a filmnek egy izgalmas bizonytalanságot: sosem tudjuk, hogy kik tudják, és kik nem, miközben gyakran próbáljuk elterelni a figyelmünket ennek jelentőségéről, ami, bevallom, nem mindig könnyű. Mégis, a filmet mozgató feszültséget nem külső tényezők, hanem a főszereplő belső konfliktusa generálja.
Szinte kézenfekvőnek is tűnhet, hogy a rendező a klasszikus balettet választotta főszereplője szenvedélyéül. Ehhez a táncformához a nőiesség és szépség asszociálható, ami a lány türelmetlenül (túl)hajszolt vágya. Másrészt, a balettben a táncmozgás valamilyen drámai cselekményt mutat be a zene eszközeivel. Dhont filmje pedig ugyanezt tűzi ki célul, csak a kamerát hívja segítségül. Hosszú, dinamikus snitteken keresztül látjuk a lányt, ahogyan testét nem kímélve próbál felzárkózni a többiekhez, sokszor saját határain túllépve. Ahogyan a táncban is, az életben is saját testének korlátai helyezik konfliktusba önmagával. A lányt alakító Victor Polster a valóságban is balett-táncos, hitelessége nem is színészi képességeiből, hanem inkább a baletthez való intim viszonyából fakad.
A rendező száz percen keresztül folyamatosan hurcolja a nézőt izzadtságszagú balettórákról orvoshoz, onnan haza, aztán megint balettórára és így tovább. A párbeszéd kevés, Larát csak a terapeutánál és néha a „beszéljünk róla” típusú intellektuálisként viselkedő taxisofőr apjával halljuk beszélni. Az anyáról szó sem esik, ami egyszerre kár is, meg nem is. Viszont határozottan hiányzik az aggodó, de mindig toleráns apa szemszöge, az ő törésvonalai, hiszen azzal, hogy egy lánya lett, elvesztette a fiát. Ehelyett ismétlődő montázsokat kapunk tükörben leragasztott nemi szervvel, sikertelen tripla piruetteket, megjátszottan meghitt ünnepi ebédeket. Ebben a vonalzóval meghúzott realista világba nem süt be a fény, Lara minden mosolya illedelmesnek tűnik. Hiába látunk sikerélményt és közös szelfizéseket balettórán, intim és őszinte családi pillanatokat apjával és kisöccsével, a filmet egy elfojtott identitásból tapasztaljuk. Megteremtődik egy nyomasztó hiány és egy Haneke-filmekből ismert, kevésbé stílusos európai kilátástalanság.
Kamaszként az ember a testén keresztül várja el identitása felszínre kerülését. Ebben a korszakban a lányok a mellük, a fiúk a nemi szervük növekedését szeretnék minél hamarabb megtapasztalni. Lara fiú testben működő lányként egyiket sem éli meg, ahogyan a jelent, és ennek a korszaknak az izgalmát sem. Testével való obszessziója tragédiába fullad, ám a film vége bizonytalan, de meglehetősen optimista folytatást ígér. S bár a narratíva a képi ismétlődések miatt hamar kiapad, a hangulata mégis beránt, egy intim és felkavaró élményt kínál és sokkal erősebb hatást kelt. Talán azért, mert ezúttal nem a nézőnek tart tükröt.
