Az animációs film csodája, hogy nulláról képes felépíteni – hisz nulláról kell felépítenie – egy sajátos világot, ami saját törvényekkel rendelkezhet, és amiben bármi megtörténhet. Ha egy film képes ennek a fiktív világnak minden apró ízét kitalálni, akkor máris „nyert ügye” van. Elnézzük neki még a történet közhelyességét vagy eredetiségének hiányát is, ha a benne szereplő cipőfűző valóban cipőfűzőként „gondolkodik” vagy ha a marionettbábu-hős meghal, amikor mozgatófonalait elmetszik.

Az új 3D-s Lorax-mese nagyjából ugyanerre az alapra próbál építeni: két sajátos világ szegül benne ellen egymásnak, szöszmöszös szereplők élnek benne erdőtündérekként az emberek világával párhuzamosan, és bár a trailer nem ígér eredeti mesét, mégis sokan ülnek be a március 1-jén indított vetítésekre világszerte. Az idei első negyedév legjobb debüthétvégéjét hagyta maga mögött a film (több mint 70 millió dolláros bevétellel kezdte mozis pályafutását, ami minden idők nyolcadik legjobb animációs dobbantása. A nézők elégedettségének mértékét viszont jól tükrözi az, hogy IMDb-s adatlapján szerény 6.6 pontos értékelést sikerült azóta összegyűjtenie.¹

Adott egy idilli társadalom, ahol nincsenek konfliktusok, hiszen az élettér tökéletes. A teljes környezet műanyagból van, lufiként lehet felfújni a bokrokat, a fák távirányítóval működnek: ha tulajdonosuk úgy akarja, akkor kerti lámpásokká vagy diszkógömbök tartóoszlopaivá válnak. A neonfényes város ura az, aki annak levegőjét biztosítja (árulja): Mr. O'Hare, akinek a neve csupán leheletnyit különbözik a levegő elnevezésétől. Az apró testű, de dúsgazdag zsarnok mindent bekamerázott: ha valakinek egyáltalán eszébe jutna elhagyni a várost, arról azonnal értesül. És természetesen eszébe is jut, egy kiskamasznak, aki fülig szerelmes egy „Nőbe” (aki már líceumba jár): a szőke lány arról álmodik, hogy legyen egy igazi fája. Ted tehát felpattan egykerekű motorbiciklijére, és útra kel felfedni a nagy titkot: hova tűntek a fák, és hogyan lehetne egyet szerezni?

A történet kettős keretezést kap, míg végre megismerhetjük a címszereplő erdei manót, Loraxot. Ted rátalál egy morcos remetére a városfalon túli nagy pusztaság kellős közepén, aki bevallja, maga indította el jóhiszemű, de nagyravágyó, naiv és meggondolatlan fiatalságában a világ pusztulását. Sikeres üzlete múló népszerűséget és sok pénzt hozott, de a fák pusztulásához vezetett, és a természet romjain emelkedhetett fel az aktuális „uralkodó” üzlete is. Egyetlen mag persze megmaradt: ezt kellene elültetni a város kellős közepén, hogy az emberek életminőségét az „ingyen levegő” megváltoztassa, s hogy visszatérjen az egykori paradicsomi állapot, amelyben színes vattacukor koronájú fák virítottak a dombokon, plüssmackók és buta arcú madarak ugráltak közöttük, a patakparton pedig vidám dalokat énekeltek az aranyhalak.

A film nagy erőssége az, hogy környezettudatos viselkedést próbál diktálni elsődleges közönségének – a 8–10–12 éves gyerekeknek (hisz másodlagos közönsége nincs is, szüleik jó eséllyel unni fogják a moziban töltött másfél órát) –, azokkal az eszközökkel, amelyek a gyerekeket ma körülveszik: műanyag, popzene, töttyedt városi emberek, csíkos póló és hanorák, álmaik gitárja és száguldó járműi. A musicalszerű dal- és táncbetétek igazi videoklipek, mint amilyeneket a zenés tévécsatornák zúdítanak rájuk. Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére egy tízéves gyereknek jól esik magához szorítania álmában egy aranyos plüssmackót. A film üzenete – ilyen lesz a világ, „hacsak” nem vigyázol a környezetedre, ültess fát, hogy tisztább legyen a levegő, ne szennyezd a természetet, mert elveszíted a szeretnivaló állatokat – méltán sarkallhatja arra a szülőket, hogy elvigyék gyerekeiket erre a 3D-s vizuális kalandra, és a szülők valószínűleg nem is döntenek rosszul.

A Lorax-mozi hiányossága pedig... minden egyéb, amit egy jó (animációs) filmtől rajzfilmen szórakozó felnőttként elvárnánk. Az még hagyján, hogy a láthatatlanul figyelő zsarnok uralta, elhagyhatatlan város motívuma számos, nem véletlenül sikeres filmben (Dark City, Truman show stb.) felbukkant már, ügyesebben kitalálva, ráadásul a végét is láttuk már a WALL-E-ban: a film legeredetibb része, a paradicsomi állapotok bemutatása nagyon szegényes. Dörgő poénok sokaságát lehetett volna kihozni a nyírfavesszőre szúrt szőrpamacs fákból és a pillecukrot zabáló, enyhén szólva is gügye állatkákból, de az alkotók nem használták ki eléggé a fantáziavilágban – és a 3D-s technikában – rejlő poénlehetőségeket, hiszen nem is építették fel eléggé aprólékosan azt a világot.

Unalmasak a karakterek, elcsépeltek a gegek, a poénok 90 százaléka nem működik. Egyetlenegy igazán vicces pillanat van az egész filmben (amelyben kiderül, mire képes két bocitekintetű plüssmackó, ha jól összedörzsölik őket), a musicalrészek alatt pedig többnyire kínosan feszeng plázaszékében a néző.

Értjük azt is, hogy csak az ember óvhatja meg a saját környezetét, a természet önmaga nem elég hatékony velünk szemben, de ha már a Lorax az erdő élő lelkiismerete és védelmezője, hadd legyen neki egy kicsi varázsereje, csak egy icipici!

A csoda tehát – felnőttszemmel legalábbis – elmarad, de talán lesz néhány gyerek világszerte, aki tényleg elültet majd egy magot. Ha nem is a Föld megmentése kedvéért, hanem csak kíváncsiságból: azért, hogy megnézze, hogyan bújik elő belőle egy növény.