Az Egyetlen út: ölni animációs időhurok-filmje videójáték-narratívába csomagolja egy látszólag kudarcra ítélt generáció kihívásokkal teli felnövéstörténetét.
Amikor a semmiből egyszer csak egy különös, felhőkarcoló méretű entitás tűnik fel a Földön, az emberiség tehetetlenül áll a dolog előtt. A mozdulatlan, növényszerű képződményt eredménytelen kutatások céltáblájaként tartja bizonytalanságban vizsgálóit, miközben egyszerre számos ember dolgozik a Darolnak elnevezett, kiterjedt indás gyökérzettel rendelkező létforma körüli műveleteken. Rita feladata, hogy az egységes védelmi erők részeként mechanikus fémruhája segítségével biztosítsa az éppen zajló vizsgálatokhoz szükséges feltételeket. Csakhogy a fiatal nő első munkanapján Darol megnyílik és elkezd spórákat szórni magából, ami számos halálos idegen lény elszabadulásához vezet. Rita az egységével együtt odavész a frontvonal első soraiban, a nő azonban újraéled ugyanannak a napnak a kezdetén és egy időhurokba keveredve próbál kitörni az inváziót övező végtelen körforgásból.
A történet Hiroshi Sakurazaka azonos című regényének feldolgozása, amiből korábban már hollywoodi adaptáció (A holnap határa) is készült Tom Cruise főszereplésével. Azonban míg az amerikai változat alkotói kifejezetten hűen jelenítették meg az eredeti mű eseményeit, addig az új anime-verzióban ehhez képest számos elemében megváltozik az eredeti koncepció. A főhős a zöldfülő katonafiú helyett egy tapasztaltabb női amazon lesz, így a szereplők dinamikája alapvetően más megvilágításba helyezi a küzdelmeket. Ezen felül az időhurok-koncepció szintén új értelmet nyer, amikor kiderül, hogy a páros együtt ragadt bele az örök ismétlődésbe. A film ugyanazt a napot más-más verziókban újra meg újra feldolgozó epizódjai egymás változó nézőpontú remake-jeinek hatnak, a történet repetíciója ugyanakkor két eltérő tematika (az időhurok-, és a videójáték-narratívák) kontextusához igazodik a játékidő első, illetve második felében, a főszereplők aktuális élethelyzetének megfelelően.
A tűrőképesség határa – Doug Liman: Edge of Tomorrow / A holnap határa
Már a legelső traileren is érezhető volt, hogy Doug Liman a Mr. & Mrs. Smith és a Hipervándor után nagyon oda akarja tenni magát az új filmjére. A szebb napokat látott direktor mindenképpen biztosra akart menni, ezért olyan anyaghoz nyúlt, amiben minden – de tényleg minden – benne van, ami egy jó mozihoz kell. És egy időutazós, idegen-inváziós, robotruhában harcolós akciófilm csak jó lehet, nem? Az idei év első fele kis túlzással arról szólt, hogy rendre csalódva távoztunk az év sci-fijének kikiáltott filmekről, A holnap határát látva pedig már abban is elkezdhetünk kételkedni, hogy lesz-e még az idén egyáltalán jó tudományos-fantasztikus mozi.
A két fiatal az invázió kitörése előtt látványosan nem találja a helyét a többi katona és munkás között, csupán a közösen átélt krízis motiválja őket arra, hogy nyissanak egymás és a külvilág felé. Ennek megfelelően a narratíva elején kizárólag Rita önálló próbálkozásai kerülnek bemutatásra, ahogy – az időhurok-tematikát követő történeteknek megfelelően – végighalad a folyamatos újjászületést övező gyász egyes fázisain. A sikertelen harcokat, valamint menekülési-, illetve öngyilkossági kísérleteket követően a nő megtanulja elfogadni a hurokból való kitörés lehetetlenségét, így képes lesz együttélni a folyamatosan ismétlődő, egyforma hétköznapokkal. A fiatal felnőttkor kapunyitási pánikját modellező egzisztenciális válságállapoton felülkerekedve nyílik meg az út a játékidő második felét meghatározó, videójáték-mechanikákat idéző fejlődési narratíva előtt. Ezalatt Rita és Keiji már közösen szállnak szembe a nehézségekkel, minden újabb körnek a korábbinál több tapasztalattal és erősebb eszköztárral vágnak neki, így a játékélményt idéző megoldások a felnövekedést övező jellemváltozás folyamataival kerülnek párhuzamba.
Az Egyetlen út: ölni tehát pszichésen és már-már fizikailag átélhető küzdelmeket kínál, aktív befogadói élményét ráadásul méginkább erősíti immerzív vizualitása. A szereplők és a kamera összehangolt táncát a hirtelen mozgások és a megfelelő pillanatokban kitartott képek dinamikájára épülő „időbalett” jellemzi, ami a visszatérő pillanatok narratív síkjai között lineárisan ugrálva ritmizálja az ismétlődő epizódok tematikus monotonitását. A minimalista kidolgozottságú rajzfilmkarakterek erős vonásai elsősorban nagy intenzitású, általános érzelmeket képesek megjeleníteni, miközben a szereplők fölé tornyosuló monumentális, pasztell hátterek egyfajta képileg hangsúlyozott modell-környezetet hoznak létre, melynek kidolgozottsága egyszerre földhözragadt és anyagszerű, mégis idegennek ható dimenziót kölcsönöz a látványvilágnak. A főszereplő „egyedül a világ ellen” mentalitása és lázadó attitűdje képileg is egy rajta túlmutató, meghódíthatatlan környezettel kerül szembe, ami a maga lenyűgöző eleganciájával és természetszerű, organikus megjelenésével tovább hangsúlyozza az időben és térben egyaránt elveszettnek érződő állapotot.
Darol nemcsak időhurkot von a szereplők köré, hanem őserdei növényekre emlékeztető indás gyökérzetével fizikailag is behálózza őket, csápjai végeláthatatlan spirálba taszítják a tehetetlen emberiséget. Az olyan hozzá köthető, már-már pszichedelikus vizuális megoldások, mint a „lángvirágszirmú demagorgonokra” emlékeztető spóra-lényei és az „öntudatra ébredését” jelző égi szivárványsugarak ugyanakkor konkrét jelentéssel bíró metaforák helyett a történet absztrakt lelki vetületeit erősítő hangulati elemekként hatnak. A realitástól elrugaszkodott, színezőkönyvszerű árnyalatokon túl azonban az alkalmazott animációs technikák az animékre jellemző stilizált túlzásokhoz képest visszafogott dizájnokat és mozgáskombinációkat vonultatnak fel. A látvány kettőssége pedig tükröződik a – szintén egyszerre nagyszabású, mégis intim – történetben: az univerzális léptékű, általános emberi konfliktusok egy kamaradrámaszerű modell-narratívába ágyazódnak, melynek eseményei egyetlen napba sűrűsödnek, még ha az többször újra is játszódik.
A film egzisztenciális konfliktusát meghatározó hirtelen dramaturgiai fordulatok és hangulatváltások mindazonáltal narratív töréseknek érződnek. Az időhurok repetíciója szinte átmenet nélkül válik a letargikus lelki válságot kifejező megoldásból a célirányos fejlődés katalizátorává a játékidő felénél. A karakterek jellemváltozása pedig még elsietettebbnek hat. Az elidegenedett, de rendkívül karakán és öntudatos Rita, valamint a visszahúzódó, szintén magának való, ráadásul félénk Keiji kezdteben felrúgják az archetipikus hősök hagyományos nemi szerepeit: az erős, független nő férfiasan bátor és kiáll magáért, míg a feminin gondoskodásban jeleskedő, empatikus férfi a veszélyektől távolabb maradva igyekszik „láthatatlan munkájával” segítségül szolgálni. A befejezésre azonban mindketten megváltoznak, jellemfejlődésük során egymás karakterjegyeit veszik át: Rita érzelmes és mások iránt odaadó, Keiji pedig bátor, tettrekész hős lesz, így a klasszikus nemi szerepeiknek megfelelő minták megtestesítőivé válnak.
A végkifejlet tehát azt sugallja, hogy a felnövekedést övező fejlődés és a generációs túlélés a hagyományos mintákhoz való visszatérés által lehetséges. A mindennapi egzisztenciális harcok (konkrét allegorikus jelentés nélküli) megpróbáltatásaira adott konzervatív megoldás ugyanakkor túlságosan régimódinak és leegyszerűsítőnek hat az aktuális nemzedéki kihívások tükrében. Az Egyetlen út: ölni alkotói ráadásul nemcsak az időhurok-tematikát tekintve nem rukkolnak elő újabb ötletekkel, a feldolgozott irodalmi alapmű videójáték-áthallásait is problematikusan adaptálják a főszereplők újdonsült dinamikájához. Keiji ugyanis egyértelműen az irányító játékos, míg Rita csupán a játszható karakter képviselőjévé válik. A férfi és a nő között egyfajta alá-fölé rendeltségi viszony jön létre. Keiji biztonságból, képernyőkön keresztül kukkolja Ritát a tudta nélkül, önkényesen módosítja a nő megjelenését testpáncéljának alakításaival, idővel pedig számítógépe segítségével teljesen uralma alá vonja a neki kiszolgáltatott amazont. A nő már-már Keiji játékos avatárjává degradálódik és szinte kizárólag a férfi irányítása alatt ér el sikereket, ezáltal egyre inkább passzivizálódik, miközben elveszíti önállóságát. Annak ellenére, hogy a hősnő szóvá teszi ezzel kapcsolatos aggályait, a felette gyakorolt kontroll a videójáték-metafora természetes részévé válik.
Az Egyetlen út: ölni a történet korábbi hollywoodi változatáshoz képest is átélhetőbb videójáték-hatást kínál, a narratíva időhurok-tematikájából következő egzisztenciális konfliktus ugyanakkor idővel teljesen feloldódik az immerzív élményben.
