Bár nem forradalmasítja a túlélőfilm zsánerét, A vadon szíve emlékeztet minket arra, hogy végeláthatatlan háborúink örökségét nem csak mi, emberek, hanem az elővilág egyéb tagjai, nevezetesen négylábú barátaink is mélyen megsínylik.

James Belmont (Brad Pitt), az afganisztáni háború veteránja a poszttraumás stressz szindróma rémképei elől újra és újra a kanadai vadonba menekül, ahová partnere, az Odin névre hallgató német juhász is rendre elkíséri. A rögös múlt nyomai letörölhetetlen mementóként díszelegnek a férfi testén, de ezekből jól láthatóan jutott négy-, pontosabban háromlábú bajtársának is. A kutya lábprotézise és a katona testén húzódó hegek ugyanakkor azt is jelzik, hogy párosunk nagyon is jól megérti egymást: idejük nagy részét a már kölyökkorban elkezdett kiképzéstől a bevetéseken keresztül egészen a leszerelést követő időszakig együtt töltötték. A felszín alatt ugyanakkor nem csak a megtermett harcost, de éjjelente bundás kollégáját is a háborúról szőtt rémálmok kísértik. A közös traumán osztozó kutya és gazdája ezek ellen általában erdei sétával, tóparti sütés-főzéssel vagy épp mezei birkózással veszi fel a kesztyűt, csakhogy az időjárási körülmények ezúttal rohamosan romlani kezdenek, hőseink így aztán a közel-keleti hőség után az északi hidegben is nekifutnak a túlélésnek.

Az elsősorban akciófilmekre szakosodott, de a 2016-os Öngyilkos osztagot is jegyző David Ayer rendező és az első nagyjátéfilmjén dolgozó Cameron Alexander forgatókönyvíró jóllehet egy percig sem térnek le a műfaj által kitaposott ösvényről, az állatszereplő szemszögén keresztül mégiscsak új fénytörésben láttatják a háború okozta pusztítást. Odin, a germán mitológia főistene, a háború és a győzelem ura éjszakánként hangos robbanásokról és elesett katonaemberekről álmodik, felriadva pedig csak gazdája ölelésében lel nyugalomra. James vele ellentétben inkább fényes nappal szeret elveszni a golyózáporok és sikoltozó bajtársak fájdalmas emlékeiben. Veteránjaink így gyakorlatilag a nap 24 óráját képesek lefedni traumáik projektálásával, melynek leküzdésében egyedül egymásra számíthatnak. Ezen olvasatot valamelyest gyengíteni látszik az az időnként fel-felröppenő macsó katonaszemlélet, mely az összetartás, bajtársiasság propagandaszagú szólamait harsogja vagy épp az ellenség egyoldalú ábrázolásáról tanúskodik. Ennek nyomait láthatjuk a J.K. Simmons által alakított ex-aranyásóval való közös jelenetben is, ahol Brad Pitt karaktere mint valami diadalittas harci istenség számol be a maga szűkszavúságában arról, hogyan likvidálta ezt meg azt a személyt. Szerencsére a film nem esik túlzásokba, a helyenként felbukkanó patrióta szellemiséget pedig mégiscsak átlengi a kollektív fájdalommal való szembenézés.

A vadon szívében szinte minden olyan elem megtalálható, amit egy, a természettel szemben a túlélésért folytatott küzdelemtől elvár az ember, de még ha nem is próbálkozik a sémák újrakeretezésével, azokat kellő intenzitással és változatossággal adagolja. David Ayer érezhetően merít is a zsáner olyan klasszikusaiból, mint Iñárritu A visszatérője vagy a Sean Penn-féle Út a vadonba, a lényegi különbségnek James keményszívű(nek tettetett) katonafigurája mellett elsősorban az Odin által reprezentált problémafelvetés látszik. Hőseink így aztán a műfaj szabályainak engedve nem csak a különféle vadállatokkal, hanem az emberpróbáló elemekkel és az élelemhiánnyal is felveszik a harcot, miközben a dramaturgiában használatos fogság és szabadulás modellpárjának megfelelően egyik csapdahelyzetből bukdácsolnak a másikba. Ennek következtében aztán olyan nagyon sok meglepetés sem érhet bennünket, nem nehéz kitalálni, mi vár ránk a következő kanyarban.

A cselekmény kiszámíthatóságával szemben a mérleg másik fokán áll a James és Odin közti mély barátság érzékletes ábrázolása, amit a színészek közötti kémia csak tovább erősít (még ha utóbbit nem is ember formálja meg, hanem kutya, ráadásul több is). Az őszülő Brad Pittnek jól áll a depressziós, az embernyelvet már alig-alig beszélő katona karaktere, aki szívesebben sörözik valahol a kanadai tajga közepén kutyájával, mintsem egy kocsmai társaságban, az Odint alakító német juhászok pedig joggal kerülhetnek majd fel a legjobb filmes alakításokat felvonultató ebek listájára. Mialatt hőseink ezeken a lenyűgöző tájakon próbálnak meg életben maradni, a film közvetlenül és közvetetten is felhívja a figyelmet a harcászati célokra tenyésztett kutyák sorsára, mely probléma filmes megvilágításban minden bizonnyal alulreprezentáltnak mondható. Sőt, ha a háborúk élővilágra gyakorolt hatását az aktualitások szintjén vizsgálnánk, akár még az ukrán állatkertekről, a tömegével pusztuló házi kedvencekről vagy az erdőket gúzsba kötő drónhálókról szóló cikksorozatok is eszünkbe juthatnának.

A vadon szíve azáltal, hogy gyakorlatilag egy kutyát tesz meg főszereplőjévé és az ő észlelésén keresztül reflektál a háborúra, illetve annak következményeire, egy olyan ökológiai megközelítést is elérhetővé tesz, melyre előzetesen talán nem sokan fogadtunk volna. A téma egyedi nézőpontja ellenére a film nem emelkedik különösebb magasságokba, de azt azért segít észben tartani, hogy egymás gyilkolásával nem csak magunkat, hanem a minket körülölelő környezetet is megsemmisítjük.