Vallási horrorként feldolgozni a gyermek Jézus útkeresését nem eretnekség: az apokrif szövegek legfelkavaróbb aspektusa nem a misztikum és a nyomorultak szenvedése, hanem épp a közismert ábrázolásoktól eltérő Fiú felnövéstörténete.

Tamás gyermekség-evangéliuma egyike azoknak a szamaritánus iratoknak, amelyek kimaradtak az ortodox zsidó gyűjteményből, a könyv pedig vélhetően azért hiányzik a bibliai kánonból, mert az egyházatyák szerették volna eltitkolni Krisztus felindult, már-már veszélyes oldalát. Tamás elbeszélései a jótétemények mellett bosszú-csodákat tulajdonítanak a fiatal Megváltónak, aki ahogy egyre valódi kilétére ébred, Józseffel szemben is tiszteletlenül lép fel.

Bár a 2. században keletkezett iratok a kisgyermekkorát kísérik figyelemmel, Lotfy Nathan író-rendező lázadó kamaszszerepbe ültette a Máriával (FKA Twigs) és Józseffel (Nicolas Cage) Egyiptomban bujkáló Jézust (Noah Jupe), aki egyre kevésbé képes elaltatni a helyiek vele szemben minduntalan növekvő gyanúját. Népe számára csodatevése egyelőre felfoghatatlan és félelmetes aktus, semmint biztonságot nyújtó erő. A Fiúnak el kell kezdenie kialakítani a világról alkotott saját erkölcsi értékrendjét, de a Sátán (Isla Johnston) egy árva lány képében folyton megkísérti, s közössége ellentétes, heves reakciói folyton kétségekbe taszítják őt. Bár a rendező csak Apa vagy Ács, Anya és Fiúként hivatkozik a főszereplőkre, kilétük már a felütésben bemutatott születéspillanat, majd az ezt követő betlehemi csecsemőgyilkosság során egyértelművé válik (ha esetleg a címből nem lenne az).

Bizonyos körökben meglehetősen provokatív vállalás lehet a tizenöt éves, tapasztalatlan Jézus kételyeinek adaptálása, ugyanakkor e történet már magában hordozza a horrort megalapozó diszkomfort érzését. Nathan a hivatkozott evangélium segítségével az általánosan elterjedt vallási toposzokat és szereplőket egészen más kontextusba helyezi: a Fiú akarva-akaratlanul, pusztán a pillantásával kioltja egy másik személy életét, s túlféltő nevelőapját is megfenyegeti, aki a jóságos és védelmező példakép helyett itt kétségbeesett, erős akaratú gyám. Így a látványos keresztrefeszítések, a szenvedő leprások és a szó szerint belülről emésztő kígyók helyett érdemesebb lett volna a narratíva súlyosságában, rendkívüliségében keresni a horrort, és nem a mesterkélt vizuális elemekbe projektálni azt. Hiszen a gonosz nem csak leleménnyel igyekszik tőrbe csalni, vagy hozzá hasonló korú lányalakban elcsábítani ellenfelét, hanem fizikailag is az életére tör, a Jézust erőszakba hajszoló jelenet pedig megfelelően felépített katarzissal kellő érzelmi töltetet kaphatott volna – ennek híján csupán váltott rémlátomásokra, illetve a digitális kígyó képében visszatérő allegóriára futja. Hasonlóan suta benyomást kelt József szentté válása: a kritikus pillanatban az egyébként felhővel sűrűn borított, engesztelhetetlennek tűnő égbolt hirtelen kiviláglik, hogy fénysugárba burkolja az Ácsot, e nemes gesztust azonban hamar komikussá teszi a direkt kirajzolódó glória. Az egyetlen elem, ami kétségtelenül nyomasztó, az a hátborzongató hangok dominálta filmzene.

Nathan filmje emellett apa-fia dráma is, ami helyenként elnyomja a címszereplő felnövésének, megtanulandó leckéinek jelentőségét. Fontos a változó kora miatt békétlen Jézus és az oltalmazó szerepét önként vállalt, ám mind szülői minőségében, mind az Úr fiának kilétében bizonytalan József közötti feszült dinamika, viszont a kiváló, visszafogott játékú Jupe – és a szintén kiemelkedő teljesítményt nyújtó Johnston – mellett Cage mintha elfelejtené, hogy az elbeszélés nem az Ácsról, hanem a fiáról szól. Valójában a támogató pártfogóként neves Józsefet két evangéliumon kívül nem említi részletesen a kánon, Jézus tizenkét éves kora után életét homály fedi, vagyis a film saját választ ad arra, mi történt vele ezután. Mintha Cage-nek azonban ez sem lenne elég: teátrális alakítása messze elüt a többi színész árnyaltabb munkájától, valamint leuralja az egész puritán, tompa színű, nyomott miliőt. Érezhetően tovább akar menni a szülő-gyermek viszony kibontásánál, apakrízissé formálná az alapvetően más hangsúlyokra támaszkodó narratívát.

Hiába gyötri és győzködi az Ördög az ember alávalóságáról, a Fiú a legsötétebb percekben kegyes marad, így végül a film az empátia erejéről, az önfeláldozásról, a hatalom felhasználásáról, illetve értelemszerűen a hit mibenlétének kereséséről szól. Természetfeletti jelenései szükségszerűek, de vizuálisan hagynak kívánnivalót maguk után, így néha elemi borzongás helyett olcsó riogatásba fordulnak a tragikus események. Ennek ellenére már az elemeli egy szimpla démonos Biblia-parafrázistól, hogy a széles körben ismeretes, magasztos karakterleírásokat humánusabb verziókra cseréli.