Mitsuyo Miyazaki, alias Hikari Bérelt családja a dramedy műfajának minden szükséges jellemvonását magán hordozza: néhol könnyed, néhol komoly, helyenként humoros és helyenként érzelmes, könnyen nézhető, szórakoztató és mindenek előtt szerethető. De pont a megcélzott műfaj és hangulat miatt végül nem lesz annyira érdekes a film, mint amennyire azt a témája feltételezné.

A Bérelt család történetének keretét ugyanis egy valós, elsősorban Japánban népszerű szolgáltatás adja, az „emberbérlés”: ha valakinek épp hirtelen nagy szüksége lenne egy barátra, apára, anyósra, vőlegényre, mennyasszonyra, temetésen gyászoló tömegre, vagy a feleségtől bocsánatot kérő szeretőre, az erre specializálódott ügynökségek színészeket küldenek ki, akik megtestesítik a kívánt személyt. Az első ilyen szolgáltatások Japánban jelentek meg, de hamar átgyűrűztek a környező ázsiai országokba, és később a nyugati kultúrában is megjelentek, ilyen például az amerikai Rent-a-Friend, ahol ideig-óráig barátok bérelhetők.

Főhősünk, a Japánban élő, munka és szerep nélkül tengődő amerikai színész, Phillip Vanderploeg (Brendan Fraser) is egy ilyen szolgáltatást nyújtó céghez keveredik. Előszőr egy jómódú kanadai vőlegényt kell eljátszania egy esküvőn, majd két párhuzamosan futó „szerepet” is kap: egy idős, mára már kissé elfeledett színésszel készít interjúkat egy újságíró bőrébe bújva, illetve egy fiatal kislány, Mia (Shannon Mahina Gorman) édesapja lesz. Phillipnek az elején vannak ugyan erkölcsi fenntartásai, de minél közelebb kerül az emberekhez és átadja magát a szerepeknek, annál jobban magára talál a munkában.

A Bérelt család mellett viszonylag sok más film is foglalkozott ezzel a jelenséggel, vagy legalább inspirálódott belőle. Werner Herzog Családi Románc Kft. (Family Romance, LLC) című filmje is erről a szolgáltatásról szól, ahol a főszereplő szintén egy kislány rég nem látott édesapját játssza el. De említhetnénk még a 2025-ös TIFF-en versenyző Páva - Valódi vagyok?-ot, ahol egy nyugat-európai közegbe ültetett emberbérlős szolgáltatást látunk, Lanthimosz Alpok című darabját, ahol egy színitársulat tagjai elhunyt embereket játszanak el, Sion Sono Noriko's Dinner Table (Noriko no shokutaku) című horrorjában is fontos elemként jelenik meg az emberkölcsönzés, de Nathan Fielder A próba sorozatában is hasonlót látunk, ahol díszletek és színészek segítségével készítenek fel embereket különböző, előttük álló helyzetekre.

A fentiek közül a Bérelhető család a legkonzervatívabb formanyelvű és szerkezetű film, és ezzel együtt talán a legnézőbarátabb is. Az alkotóknak világos elképzelései voltak a hangulatot, a ritmust, az érzelemvilágot illetően, és ezeket maradéktalanul sikerült is életre hívni: a szimpatikus karakterek, a kellő humorral és érzékenységgel megrajzolt helyzetek, a komoly és könnyed pillanatok megfelelő arányú adagolása mind hozzájárul ahhoz, hogy a Bérelt család egy tipikusan olyan filmmé váljon, amire akkor is nehéz haragudni, ha semmi nem tetszik benne. Mindenki kedvence, Brendan Fraser jelenléte pedig még egyet emel a film szerethetőségén, függetlenül az alakítás minőségétől. Bár tagadhatatlan, hogy passzol hozzá a szerep, és jó nézni, ahogy empátiával csetlik-botlik egyik életből a másikba, azért valószínűleg nem ezért a munkájáért fogja megkapni a második szobrocskáját.

Konkrét hibát nehéz találni a filmben, de a műfaji keretek nem engedik meg, hogy az alkotók igazán kihasználják az ötletben rejlő lehetőségeket, felmutassák az egész helyzet abszurditását, vagy hogy aktívabban tegyenek fel izgalmasabbnál izgalmasabb kérdéseket: elkülöníthető-e egyáltalán a mű és az igazi? Tulajdonképpen mennyire konstruáltak az emberi viszonyok? A szülői, baráti, stb. kapcsolatok „igazisága” csupán egy mesterségesen fentartott illúzió, ami ugyanolyan könnyen széteshet, mint egy alakítás, vagy tényleg van mögötte valami kikezdhetetlen valódiság? Mennyire játszunk szerepeket a való életben, és mennyire tudunk autentikusak maradni? Van-e autentikusság? Van-e identitásunk, vagy minden amit a miénknek, egyedinek, „énnek” gondolunk, az csak különböző, már eleve meglévő szociokulturális elemekből, családi háttérből, és némi örökölt jellemvonásokból álló tákolmány? A film nagyon óvatosan megpedz néhányat  a fenti kérdések közül, de mintha csak említés szintjén maradnának.

Például Mia és Philip egy digitális kiállítást látogatnak meg, ahol a falakra vetített halak igaziságáról váltanak néhány szót (a Herzog-filmben is van ehhez hasonló, ott robothalakat figyel sokáig a főszereplő), vagy a cégfőnök Shinji (Takehiro Hira) filmvégi „sorsa” is mintha erre lenne reflexió. A mások előtti látszatfenntartás (ami a japán kultúra fontos jellemvonása) fontossága ugyan kap némi hangsúlyt, hisz például az esküvői színjáték mindenekelőtt a mennyasszony szüleinek megnyugtatása végett történik, de a téma komplexitása ellenére a film nagyon kedves és egyszerű következtetéseket von le: hazudni könnyebb, de előbb-utóbb szembe kell nézni az igazsággal (érdekes módon Herzog sem merészkedett túl messze ettől a saját filmjében: a Családi Románc Kft.  is mintha akkor érne véget, amikor kezdene igazán érdekessé válni a történet). De a téma kiaknázatlansága mellett a színjátékokból adódó humor és abszurditás is kissé bátortalan: Phillip az összes szerepben lényegében egy ugyanolyan modorú, viselkedésű, öltözködésű embert játszik, épp csak néhány címke cserélődik (munkahely, ilyen-olyan háttérinfók). Ha valóban megmutatott volna valamit a különböző szerepekbe való bújás feszültségéből, kibogozhatatlanságából, sokkal gazdagabb lenne a film.

Így a Bérelt család a legjobb értelemben „csupán” kellemes kikapcsolódást nyújt, biztonságos kiszámíthatóságot, de a fentebb említett műfaji és hangulati keretek közé szorítva valószínűleg nem lehetett volna jobban megcsinálni. A szereplőkkel könnyen lehet empatizálni – üdítő néha olyan filmet nézni, amiben lényegében senki sem gonosz, csak egyszerű emberi gyarlóságok, kicsinyességek kavarnak össze dolgokat –, az érzelmek működnek, és ha néha súrolja is a pátosz-giccs határát, mindig elegánsan visszafogja magát. És ha valaki hajlandóságot mutat ilyesmire, akár egy-két könnycseppet is csalhat az ember arcára.