Hugh Jackman ezúttal az angol történelem legismertebb (szuper)hőseként hal meg a nagyvásznon – a Disznó és a Hang nélkül-franchise előzményfilmjének rendezője azonban merőben más oldaláról mutatja meg a tolvajok fejedelmét, mint azt az eddigi feldolgozásokban megszokhattuk.

Mándy Iván 1965-ben ifjúsági regény formájában mesélte el/újra a sherwoodi erdő útonállójának legendáját, a könyvből származó, kontextusából némileg kiragadott idézet mégis jól szemlélteti, hogyan vált a középkor vérrel és erőszakkal teli történeteinek Robin Hoodja a ma „becsületes bűnözőként” ünnepelt igazságosztóvá. A fennmaradt legkorábbi költeményekben (túlnyomórészt balladákban) még szó sincs arról, hogy ő lenne a „társadalmi lázadó archetípusa”, mi több, a karakter nevével később összeforrt „gazdagok megkopasztása a szegények megsegítésére” téma is csak általánosan jelenik meg a különböző eredetű mesék összekapcsolására tett első kísérletekben. A Robin Hood-jelenséget kutató J.C. Holt professzor 1982-es tanulmánykötetében rávilágít arra, hogy a legenda kezdetben nem szolgált mást, mint az erőszak dicsőítését és igazolását egy, az erőszakot természetesnek tekintő és azt nagymértékben toleráló társadalomban. A zsivány íjász figurája szerinte tehát mindenekelőtt a kor bűnöző-közösségének kedvezett, ám ugyanakkor kifejezte az emberek rendezettebb, igazságtalanságoktól mentes élet utáni vágyát is.

A The Death of Robin Hood annak köszönhetően tud kitűnni a csuklyás törvényenkívüli mozgóképes adaptációinak végeláthatatlan sorából, hogy a címszereplő ábrázolásába belesűríti mindazt a változatosságot és változékonyságot, amelyekkel a legenda napjainkban is töretlen népszerűsége magyarázható. Alapja a ma ismert egyik legrégebbi írásos emlék, a 15-16. század környékén lejegyzett A Gest of Robyn Hode, melynek utolsó énekében a közkedvelt kalandor meghal. Michael Sarnoski forgatókönyvíró-rendező odáig azért nem merészkedik, hogy a történészekhez hasonlóan megkérdőjelezze, valóban létezett-e a nagyurak rettegett üldözője, viszont pöröllyel zúzza szét azt az ideát, amit mitikus alakja mindmáig jelképez.

Robin Hood (Hugh Jackman bitangerős alakításában) megfáradt öregemberként is bujdokolni kényszerül, csak már nem a nottinghami bíró vagy a normannok vadásznak rá, hanem a „kalandos” élete során szedett áldozatainak leszármazottai. Amikor hű harcostársa, az Edward álnéven családot alapított Little John (Bill Skarsgård) felkeresi, hogy egy személyes ügyben a segítségét kérje, Robin még egyszer utoljára a kezébe veszi messze földön híres íját. Az akció azonban balul sül el, és az agg zsivány talán bele is halna az összecsapásban szerzett sérüléseibe, ha Little John nem vinné el őt a közeli szigeten fekvő Szent Kelemen kolostorba. Ott a titokzatos Brigid nővér (Jodie Comer) oltalma alá kerül, aki annak ellenére is ápolja a férfit, hogy az delíriumos állapotában halálért könyörög. Nehézkes lábadozása aztán ráébreszti, hogy a legnagyobb csata még előtte áll: hiszen megváltást csupán úgy nyerhet, ha ezúttal saját magát győzi le. Csakhogy az esélyei egyre csökkennek, mivel a múlt árnyait a kolostor szent falai sem képesek kívül tartani.

Lassan megtanulhatnánk, hogy Sarnoski mindig másfelé kanyarítja a kész filmet, mint amit az előzetesekben vagy a szinopszisban ígér. 2021-es debütálása, a Nicolas Cage főszereplésével készült Disznó vérgőzös bosszúfilmként csábította moziba a nézőket, akik ehelyett kaptak egy súlyos, lírai betétekkel megtoldott traumafeldolgozás-sztorit. A Hang nélkül: Első nap esetében (talán mert egy stúdióóriás franchise-áról volt szó) már óvatosabban ment szembe az elvárásokkal – bár a rajongók így sem a szuperhallással megáldott vak szörnyek várva várt eredettörténetét ismerhették meg az előzményfilmből, a rendező inkább két, peremre sodródott túlélő melodrámáján keresztül mutatta be az invázió kezdetét. Aki tehát egy veretes kalandfilm reményében ül neki a The Death of Robin Hoodnak, több mint valószínű, hogy csalódni fog – és Sarnoski még meg is forgatja a kést a prekoncepcióktól hevesebben verő szívünkben. A film első félórája ugyanis olyan brutális kaszabolás, melynek naturalizmusa láttán az edzettebb szemek is garantáltan kigúvadnak.

A mézesmadzag elhúzását követő kilencven perc viszont már-már arcpirítóan revizionista, Sarnoski pedig olyannyira eltökélt mindennemű műfaji konvenció áthágásában, hogy az időközben 5:3-ra szűkült képarányt egészen a stáblista legördültéig megtartja. A forgatókönyv nem akar lovagkori John Wicket vagy Logant faragni a testben-lélekben egyaránt megtört Robin Hoodból: haláltusájából azt domborítja ki (egy ballada líraiságával), mit jelent, milyen felelősséggel jár legendának lenni, és hogy mit okoz az emberrel, ha a mítosza túlnő rajta. Robin rendre szörnyetegnek nevezi magát, aki pusztán szórakozásból fosztogatott és gyilkolt. Szabadulni próbál az alakját övező hősmeséktől, míg máskor úgy tűnik, azért tagad le megtörtént eseményeket, hogy ne sérüljön tovább a vénségére jócskán megkopott renoméja.

Little John nosztalgiából felidézi, amikor találkoztak a fazekassal, de arra már nem emlékszik, hogy életben hagyták-e, vagy megölték. Robin kiábrándítja: soha nem találkoztak a fazekassal, ez is csak egy a megannyi kitalált történet közül. Az eredeti költemény szerint azonban a „büszke fazekas” párbajban győzedelmeskedett a hírhedt útonálló felett. Ám még a halálos ágyán sem tud dűlőre jutni valóság és fikció között: Little John lányának először a kánon alapján meséli el, hogyan ismerkedett meg az apjával (útjaik egy hídon keresztezték egymást, és megküzdöttek), majd Margaret (Faith Delaney) megkérdezi, miért hívták őt „Kicsinek”, amire már Robin azt feleli, hogy gyermekként találtak rá. A haldokló íjász nem szenved emlékezetkiesésben (legalábbis Sarnoski nem utal ilyesmire), csupán a legendája a saját élete felett is átvette az irányítást.

Richard Lester Robin és Marian (1976) című filmje az egykori szerelmesek nyugdíjas évődésének kerettörténetébe ágyazva dolgozta fel a népmesei karakter halálát – a megkeseredett antihős figuráját és a kolostori románc szálát (ami itt szerencsére finom sejtetésben kimerül) egyértelműen innen vette át Sarnoski. A ballada Lester által is meghagyott, szívfacsaró végét ellenben megváltoztatta: ebben az újragondolásban Margaret az, aki kilövi az utolsó nyílvesszőt a zárda ablakán. A következő generáció, amely egész életében nyögni fogja a néhai Vidám Cimborák gaztetteit, ezzel jelképesen feloldozza Robin Hoodot a bűnei alól. Az apáca sem árulásból vérezteti ki a megfáradt zsiványt, az veti alá magát önként az „ítéletnek”. Sarnoski éjsötét, döbbenetes erejű interpretációjában ugyanis ez a megváltás ára egy olyan „hős” számára, aki túl későn akart méltóvá válni önnön legendájához.