Kovács Ágnes disszertációjának könyvváltozata a hazai film színtörténetét ígéri. Ha ezt nem is kapja meg az olvasó, egy olyan „colorful” narratívát tár elénk elemzésében, amely elsősorban kevéssé boncolt szakterületét mutatja meg a filmművészetnek. A szerző remekül olvasztja össze a technikát és az esztétikát a történelemmel és a filmelemzéssel. A mérleg azonban inkább az esztétika felé billen, és a történelem is töredékes marad.
A festészet és a film kapcsolata, a fekete-fehér univerzális világa és a színek pompázó koloritjának kettőssége visszatérő témája a filmművészetnek. Ám csakúgy, mint a zene, a színanalízis sem kapta meg a hazai filmes szakirodalomban azt a „megtiszteltetést”, hogy a filmalkotás autonóm egységeként beszéljenek róla. Mi lenne, ha a variózás járna így? Pedig a vizuális kommunikációs tankönyvek részletesen foglalkoznak a témával. Ezt igyekezte orvosolni eddigi munkásságával Kovács Ágnes,1 aki filmes folyóiratokban már publikálta részeredményeit. Jelen kötetet kezünkbe véve, rögtön rájöhetünk, hogy az átfogó tematikát sugalló cím ellenére nem valamifajta kézikönyvet, hanem egy egységes gondolati ívet megfogalmazó elemzést fogunk kapni, amely ugyan átfogó, de mégis vékonyka. Ez a döntés néhol a kötet kárára válik, de többségében inkább az olvasást és a megértést könnyítő döntés.
A Szín-Kép-Elemzés olvasmányos, követhető, laikusok által is kézbevehető szövege három nagy részre oszlik: a kutatást és a fogalmakat tisztázó „bevezetésre”, egy általános, hiánypótló „filmnyersanyag-történeti” áttekintésre és egy „stílustörténeti” részre. A kötethez tartozik még egy kicsit felületes összefoglaló, valamint egy részletes függelék is filmográfiával, bibliográfiával. A könyv külcsíne – szokásosan az MMA kiadványaihoz – ismét szép, ami Ficzek Mária munkáját dicséri. Az írás jól tagolt, és ügyesen lettek a szöveghez illesztve az illusztratív filmképek, amelyek az olvasás során visszacsatolást is adtak. A tudományosság formai keretéhez tartozó taxatív fejezetszámozás némileg zavaró, de megbocsájtható.
Kovács Ágnes a film színtörténetét, a színek változó jelentését írta meg. A fekete-fehér és színes film „szoros összefüggését” vázolta fel, kiindulva a virtuális színes film narratív fogásaiból. Művének kvantitatív dimenziójában a forgatott színes filmek mennyiségi váltását írta le, kihangsúlyozva, hogy e módszer kevés a „teljes” kép felvázolásához. Kvalitatív elemzésében leszögezi, hogy a technikai fejlődés a teljes realizmus felé kalibrálja a filmművészetet, és a szín ennek nagyon fontos, önálló narratív eleme (21-22). A szerző célja, hogy feltárja az ideológiai (1949-59), kulturális-szerzői (1968-74) és esztétikai-képzőművészeti (új érzékenység: 1980-84) jelenségeket, amelynek keretéül az államszocialista időszakot teszi meg. Ugyanis érvelése szerint – amibe nem nagyon lehet belekötni – ezen időszakok adják a magyar színes film technikai és esztétikai felfutásának időszakát.
Fogalmi kereteiben először a fekete-fehér filmekben található érzéki „színeket” detektálja. Kovács hosszasan fejtegeti – és ezzel az olvasó gondolkodási attitűdjét is kitágítja – a színkeveréseket, amelyben a fekete és fehér fogalmilag egyáltalán értelmezhető. Főleg William R. Holm, Richard Misek, Martin Kemp képtörténeti elméleteire támaszkodva vázolja, hogy a filmekben a színek először kiegészítői, majd alternatívái lettek a feketének és fehérnek. Nyersanyagtörténeti áttekintéséből kitűnik, melyek azok a Magyarországra érkező celluloidok (Agfacolor: ’50-es évek, Kodak: 1967-től, Fuji: a ’80-as évek), melyek determinálták a színvilágot, így azok nem feltétlenül rendezői döntésből születtek. Az elemzéseket megerősítő, többször megjelenő operatőri interjúrészletek (Sára Sándor, Ragályi Elemér) nemcsak kuriózumok, hanem egy új filmtörténeti kutatás irányát is kijelölhetik.
A könyv legnagyobb, stílustörténeti fejezete Johannes Itten elméletével indul, meghatározva ezáltal a színek impresszív (1), expresszív (2) és intellektuális (3) esztétikáját. Kovács választott filmjeit is e három csapás mentén elemzi. Adta magát így, hogy az első teljesen színes film, a Ludas Matyi (r: Ranódy László–Nádasdy Kálmán, 1949) elemzésével váltson át az esztétikai bevezetőből az 1950-es évek színes stílusának analizálására. Bár érvelése élvezetes és logikus, mégis rögtön az első filmtörténeti fejezet elég nagy hiányérzetett ad. A szerző ellentétbe állítja az állami idealizmust és a technikai korszerűtlenséget (lévén az első magyar színes film kifakult). A filmet „ízléses” politikai áthallásokkal tarkítottnak jellemzi, de fő fókusza a szereplőkön megjelenő színeken van. Ezek a kolorok a karaktereket is jellemzik. Hirtelen, néhány érdekes megjegyzés után, átvált egy másik korszakra (68-71). Úgy vélem, itt még elfért volna, annak a felületesen súrolt érdekességnek a kifejtése, hogy az 1948 és 1954 közötti színesfilmhullám végpontján egy izgalmas színkezelésű műfajfilm, a Liliomfi (1954) jelent meg, melynek biedermeier komédiája szintén tudatosan használta a színeket. De a szerző, úgy tűnik, túl akart lenni ezen a vonalon.
Jobban érdekelte a ’60-as évek világában lezajló váltások története, amikor a színes film ipari normává vált. A MAFILM és a Kodak szerződésével a színes film lesz a magyar film domináns formája. A szerző szerint ekkor főleg a tudatfilmek, parabolák, szatírák, szecessziós tudatfilmek szimbolikus és grafikus formái lettek erősek. Kovács nemzetközi trendekből emeli ki a magyar film tulajdonságait, jellemezve a túlzó és mérsékelt színhasználat stílusfunkcióját, miközben olyan fogalmak magyarázatával, mint az „alakulástörténet” (72) adós marad.
A Fényes szelek (r: Jancsó Miklós, 1969) elemzése letisztult, de sok újdonságot nem hoz, leginkább a szimbolikus jellegű színkezelésre evidens példa. Gál István Magasiskolája (1970) már a grafikus irányt mutatja be, ahogyan a színészek öltözetük színeivel egymás után, logikai sorrendben megjelennek a filmen. Az érzéki, erősebb színhasználat stilizációs hatását írja le Kovács szintén ruha- és tárgyelemzésekkel az Ismeri a szandi mandit? (r: Gyarmathy Lívia, 1969) című szatíráját felhasználva (95). A film a színeken keresztül érzékelteti a beszűkült lehetőségek miliőjét. Bár nem vállalt feladata a könyvnek, de ha már Jacques Tati filmjeit mint elődöket megemlíti a szerző ebben a kontextusban, talán a nemzetközi utódok kapcsolódási pontjai is idekívánkoznának.
A kötet kétségtelenül legizgalmasabb részét a második száz oldalt kitevő tudatfilmek és az új érzékenység elemzései képezik. A Szerelmesfilm (r: Szabó István, 1970) asszociációs montázsaiban a színek az érzelmi világot jellemzik és a hiábavalóságot fejezik ki (97). A Szindbádban viszont az intertextualitás, a referenciális utalások, a személyesség egy teret és időt felbontó formában valósulnak meg, melyhez a szecessziós és ornamentikus közeg jól illik. Ez az elrajzolt, emlékfilmes vonal remekül interpretálódik a szövegben, például a kalapos fókuszú jelenetek elemzésénél. Megragadva ezt a szecesszióst elemet, a szerző Makk Károly Egy erkölcsös éjszaka (1977) című művét veszi górcső alá. A színelemzésen keresztül egy sztereotípiáktól mentes új esztétikumot olvas ki, amely egy kuplerájból emberséges közeget teremt.
Az új érzékenység korszakát elemző fejezet a korábban „tanultakat” gondolja tovább. Itt a film látványát a képzőművészeti hatásokra vezeti vissza. Olyan alkotói attitűdöt akartak az új érzékenység rendezői, amelyben a kép, a látvány és a színek érzéki variánsai váltakoznak. A munkaalkalmak miatt egész csapat építész vonult be ekkor a filmgyárba, aminek a hatásai megmutatkoztak a filmeken: pszeudo, konceptuális, eklektikus, dekonstruktivista elemek és trendek váltakoztak ezen korszakban, míg végül a pop art is megjelent a magyar moziban. Ezen intermediális alkotások színezetének mi lehetne más a sarokköve, mint Bódy Gábor Psychéje (1980). Kovács képi tablóként írja le a filmet, egy mozgóképtörténetként. Benne a korok különböző esztétikumban jelennek meg: árnyékhatás, sziluettportré, laterna magica, időfényképezés és a prizma, amely nem más, mint a színes film megjelenése.2 Ezen ívben a színes film a valóság jobb ábrázolása helyett a stilizálást, az illúziót erősíti meg. Pauler Gyula alkotásain keresztül ez a fajta színstilizáció az Őszi almanachban (r: Tarr Béla 1984) is megmutatkozik: az egymásra íródott színes fények pszeudouniverzuma jelenik meg (156). Nincs már objektív világ, csak projekció és érzelmileg motivált valóság. A színhasználat a látvány manipulációja által létrejövő dramaturgiai esemény.
A szerző stilizációról szóló okfejtését és könyvét a dekonstrukciós stílus elemzésével zárja, amelyhez az Eszkimó asszony fázik (r: Xantus János, 1984) című filmet választotta. A pop tendenciáinak megjelenése, a műfaji (noir) hatások kiforgatása, a színek dekódolása kap helyet a fejezetben. A szerző azonban a vizuális konceptuális alapokat ezúttal a zsánertörténettel is megfűszerezi, amikor a magyar femme fatale karakterét megírja, főleg Pápai Zsolt műveire hivatkozva. Itt megjegyzem, hogy bár messzire mutatna, de kár, hogy Király Jenő írásai nem jelentek meg e könyvben. Bár a színekkel részben foglalkozott csak, mégis több elemzésében is fontos szerepet kapott ez a kérdés, gondolatébresztő módon. Az Eszkimó asszony fázik elemzése szintén az egyik legjobban sikerült része a könyvnek.
Az élet és a művészet áthidalása is a színek szerint rendeződik – vetül papírra a fejezet egyik utolsó bekezdésében (182). Xantus János filmjében összegződik ennek az átgondolt színtörténet-elemzésnek a használata, és ez ad egy igazi aha-élményt. Kovács Ágnes könyve átfogó, de nem teljes; részletekbe menő, rengeteg újszerű, referenciával rendelkező, jó tollal megírt önreflexív mű (mint elemzett filmjei is), hiszen szerzője nemcsak a kvalitatív, hanem a kvantitatív elemzéseket is használta. Mindenképpen gratuláció jár neki, hogy bebizonyította: így is lehet film- és színtörténetet írni. De feltehető a kérdés, Macskássy Gyula ’30-as évekbeli színes reklámjai, egyáltalán a hazai animáció színtörténete is megfogható-e ezzel a módszertannal? A magyar mesefilmek világa – akár a Ludas Matyitól kezdve Az eltüsszentett Birodalmon (r: Banovich Tamás, 1956) át – kínál-e ilyen eredményeket? Vajon a Magyar Televízió filmjeinél milyen tematikák látszódnak?
Egy biztos: ezzel a módszerrel biztos érdemes továbbmenni.
Kovács Ágnes: Szín-Kép-Elemzés – A magyar színes film története. MMA Kiadó, Budapest, 2025.
