Kirill Szerebrennyikov, az orosz színházi élet ünnepelt rendezőzsenije időről időre kitérőt tesz a film világába is. Legújabb alkotása egy bibliai idézetekkel teletűzdelt megtéréstörténet, melynek célja az orosz nemzeti lélek jellegzetességeinek feltárása. A nagyívű vállalkozás elsőre sikeresnek is tűnhet, de ezt érdemes közelebbről is megszemlélni.
Az első sorban csak az elvakult mozibolondok meg a későn érkezők szoktak helyet foglalni. Tagságomat az előbb említett csoport esetében büszkén felvállalom, és időnként bizony a második típus hibájába is beleesem. Így történt, hogy a Téli utazást egy aprócska artmozi még kisebb termének legelső sorából kellett végignéznem. Ez a faramuci helyzet még egy átlagos hosszúságú és képi világú hollywoodi film esetében is az emberi tűrőképesség határait feszegeti a kényelmetlen pozíció miatt, mely a tárgyalt film esetében hatványozottan érvényes a több mint két órás játékidő, illetve a művet szinte végig meghatározó kézikamerás felvételek miatt. A szituáció ugyanakkor némi perceptuális kalanddal is kecsegteti az egyszeri nézőt, különleges utazásra indulhatunk a film mélyére, melynek során, ha szerencsések vagyunk, az emberi arcok szuperközelijén túl megláthatjuk a lélek rezdüléseit is.
A címben ígérteknek megfelelően kapunk itt hideget, hóval borított világot, meg utazást is – fizikai és mentális értelemben egyaránt. A főhős, Ljuba nemzetközileg elismert operaénekesnő, aki karrierje miatt kénytelen volt elhagyni a szülőföldjét jelentő Oroszországot. Végleges külföldi letelepedése előtt azonban úgy dönt, hogy fiával együtt visszatér gyermekkora színhelyére. Jurjev (Yuryev) egy falu a semmi közepén, ahol a messziről jött párost idegenkedve fogadják. A felütésben az anya szinte már erőltetett lelkesedéssel próbálja felidézni gyermekkora élményeit és tisztázni Oroszországhoz fűződő viszonyát, a fiú viszont látványos érdektelenséggel és a gyökerekkel nem rendelkezők cinizmusával nyugtázza kísérleteit, miközben időnként beleveszik a hófehér ködbe. Az érzelmileg zaklatott nő végül álomba zuhan egy padon, ám ébredésekor fia már nincs mellette. A film Ljuba szenvedéstörténetét jeleníti meg, melynek során egyre reménytelenebbül keresi fiát, míg végül rátalál valami fontosra.
A faluban ragadó operaénekesnő fokozatosan veszíti el a hírnévvel járó profánságát, és a megtérés stációit végigjárva végül egyszerű orosz asszonnyá válik. Keresésének kezdetén a keresztség felvételéhez hasonlóan új nevet adnak neki, így Ljuszanként folytatja útját, majd elveszíti a különlegességét jelentő hangját is, amikor megpróbálja kiénekelni a fájdalmát. Ruházata fokozatosan vált át a nagyvilági dámát jellemző fekete csillogásból szerény szürke gyakorlatiasságba. A magas sarkakat egyszerű csizmára cseréli, szőrmés kalapjából gyapjúkendő válik, végül pedig a pufajkát is felölti. A külvilággal való kapcsolata is fokozatosan szakad meg, előbb a mobiltelefonja válik működésképtelenné, majd az autója. A beolvadás következő lépéseként elmélyül barátsága szállásadójával, takarítói munkát vállal a helyi rabkórházban, és viszonyba keveredik a helyi rendfenntartóval is. Végezetül az átalakulás és beilleszkedés utolsó, metaforikus gesztusaként befesti a haját a falubeli asszonyok egyenszínét jelentő vörösre.
Az egyes stációk időnként kissé szájbarágós módon, bibliai utalásokkal megerősítve kerülnek bemutatásra. A megtérés és az isteni gondviselés megtalálása érdekében a nő valóságos szentté válik. A választ jelentő égő csipkebokrot itt egy felgyulladt karácsonyfa helyettesíti. Vagyonát mások megsegítésére áldozza és élelmet visz a nyomorult tébécés raboknak, önmagát megalázva szolgálja az elesetteket. Nem fél a rabok betegségétől és közösséget érez a szenvedőkkel. Egyiküket szinte fiaként kezeli, akinek krisztusi sebesüléseit később Szűzanyaként ápolja, meztelen testét a Pietà-ábrázoláshoz hasonlóan magához ölelve. A profánból szentté való átalakulás legvégén beáll a helyi templomi énekkarba, az „angyalok kórusába”, ahol az éteri hangzás érdekében be kell simulnia a közös hangzatba. A világi csillogást így váltja fel a közösségbe tartozás alázata.
Az időnként elvont, máskor egyenesen moralizáló és példabeszédbe illően szájbarágós jelenetek erőteljes képi világgal vannak megtámogatva. Dogma-filmekben látható, folyamatosan imbolygó kézikamerás felvételeket kapunk, időnként szinte a tűrőképesség határát próbálgatóan hosszú beállításokkal, máskor indokolatlan, az események drámaiságát felkorbácsolni igyekvő vágásokkal. Mindezt kis mélységélességű és a szereplőket ritkán elhagyó, fojtogató arcközelik halmozásával kiegészítve láthatjuk. Úgy tűnik, mintha a rendező mindenáron a „teátrális” címkével való megbélyegzést akarta volna elkerülni. Így aztán minden mozog: a szereplők, a kamera, a plánok. Nyilván ezt alá lehet támasztani a főszereplő feldúlt lelkiállapotával is, ám érzésem szerint Szerebrennyikov túlzásba viszi a képsorok „zaklatottságát”. A színészvezetés ugyanakkor a várakozásoknak megfelelő, a főszereplő Kseniya Rappoport lenyűgöző alakítást nyújt. Ám a közelik korlátlan halmozása és a kis mélységélességű beállítások folyamatos alkalmazása miatt a néző szinte beleveszik az arcokba. A mélyebb kontextusba ágyazás elmarad, pedig a film erősségét – az emberi viszonyok bemutatásán túl – a helyzetüket determináló környezet lefestése jelenthetné. A film legizgalmasabb részeit akkor kapjuk, amikor egy kicsit kiszabadulunk az arcok fogságából, és szemügyre vehetjük ezt a lepusztult, végletekig elmaradott és nyomorgó vidéket, amelyben a málló vakolat, a mocskos padló és a cuppogó sár alatt mégis van valami mélységesen tiszta.
A Téli utazásban már nyoma sincs a rendező előző filmjét, Az áldozatkaszkadőrt átitató groteszk humornak. Ezúttal minden pillanatot átható, olykor patetikusba átcsapó drámát kapunk, némi moralizálással vegyítve. Kár, mivel a film legélvezetesebb jeleneteit épp ezek a nyomorúságos körülményeket a krisztusi szegénység koncepciójából kiemelő, humorba oltott részek alkotják, mint amikor a rendőr hörpint egyet az ötliteres uborkásüvegből, vagy mikor főhősünk és szállásadója megkóstolják a helyi szíverősítőt. Így a hosszú, mintegy 140 perces filmidő elteltével nem csupán zsibbadt nyakkal, de fájó szívvel is távoztam a mozi első sorából. Más is ráfért volna arra az óriási vászonra.
