Az emlékezetpolitika ingoványos, veszélyes és szüntelenül formálódó terep, amit a politikusok és a művészek mellett jó esetben a történészek is alakítanak. A Rubicon Intézet gondozásában megjelent ismeretterjesztő dokumentumfilm, a Mohács – Világok harca nemcsak a Jagelló-dinasztia rehabilitációjára vállalkozik, hanem a belső széthúzás, sikkasztás és felelősséghárító passzivitás viselkedésformáira épített nemzeti traumánk orvoslására is.
„Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács” – a reformkor hajnalán Kisfaludy Károly e sorokkal járult hozzá ahhoz a narratívához, ami a mohácsi csatát kiemelte a törökellenes vereségek (Nikápoly, az ugyancsak Jagelló-gyilkos Várna, Drégely, Szigetvár, stb.) közül, és egy végzetszerű eseménnyé, a nemzeti nagyság elvesztésének szimbólumává avatta. Vörösmarty Mihály már „átokként” hivatkozott az ütközetre, de a „vész” kifejezés is hozzáragadt a magyar nemzeti katasztrófa toposzához. A romantika és a nacionalizmus időszakában a Hunyadi Mátyás halálával megindult, megállíthatatlan történelmi hanyatlás képzete beleírta magát a magyar néplélekbe 1526. augusztus 29. kapcsán.
A magyar virágkor váratlannak tűnő végét, a teljes lakosság kb. 5%-ának halálát vagy rabszolgasorba kerülését, Magyarország kettő, majd három részre szakadását meg kellett magyarázni. Bűnbaknak pedig tökéletes volt a két idegen Jagelló uralkodó. A rögzült tankönyvi felfogás szerint II. Ulászló (1490-1516) és II. Lajos (1516-1526) királyi teendőiket tehetség és határozott arcél nélkül, gyenge kézzel látták el. Uralkodásuk alatt pangott a kincstár, emiatt szétszéledt a hírhedt fekete sereg, a déli végvárrendszer érdemi karbantartás híján roskadozó állapotba került. Mindennek tetejébe a magyar bárók végzetes befolyást szereztek II. Ulászló felett: anélkül hitelesítették a királyi okleveleket, hogy „Dobzse” László látta volna. A főnemesek annyi aranyat sikkasztottak el, amennyit csak tudtak. Demotiváló hatású, káros törés alakult ki a bárók és a köznemesség között, a megosztottság és az állandó acsarkodás pedig annyira kiszolgáltatottá tette a Magyar Királyságot az Oszmán Birodalommal szemben, hogy a véres kard körbehordását követően a katonaköteles nemesek komoly hányada gyáván távolmaradt a harcoktól. A mohácsi síkra kicammogó banderiális hadsereg pedig bár hősiesen harcolt, a kétségbeesetten menekülő II. Lajos és a tapasztalatlan Tomori Pál miatt az óriási török túlerővel szemben végül súlyos vereséget szenvedett. A sorsfordító kudarc köré idővel még a segítséget folyton ígérő, de végül Magyarországot mindig cserbenhagyó Nyugat toposza is felépült.
A B. Szabó János és Varga Szabolcs nevével fémjelzett kortárs kutatások azonban pontról pontra igyekeznek a fenti vádiratot megcáfolni, és egy szemléletváltás keretén belül árnyalni. Alapvetésük, hogy a Palesztinát, Szíriát és Egyiptomot elfoglaló törökök olyan gazdasági hatalomra tettek szert, amivel szemben esélytelen volt a Magyar Királyság. „Az Oszmán Birodalmat úgy kell elképzelni, mint egy szumóbirkózót, aki azzal győz, hogy ráfekszik az ellenfelére.” Narratívájuk azonban nem egyszerűen a Jagellók felmentésére vállalkozik. II. Ulászlóra például egy nagyszerű politikai érzékkel rendelkező magyar királyként tekintenek, aki számos trónkövetelővel szemben egy Aragóniai Beatrix-szal kötött, ravasz házassággal biztosította be hatalomra jutását, és még egy agyvérzés után is képes volt tető alá hozni azt a Habsburg-Jagelló házassági szerződést, amivel a Magyar Királyságot az európai diplomácia fontos szereplőjévé tette. Az ominózus „Dobzse” jelzőt is inkább a megromlott egészségi állapottal, nem pedig a nemtörődöm gyenge kézzel magyarázzák. A Jagellók nem egy végzetesen hanyatló állam letéteményesei voltak, hanem a Mátyás utáni világ szinten tartó művészei, akik minden ráfordítható vagyont a védekezésre szántak, csak éppen az Adriától a Dunáig érő déli végvárrendszer fenntartási költségei olyan magasak voltak, amit már nem lehetett kipréselni az országból. A két idegen uralkodó éppúgy kihozta a maximumot hazánkból, ahogy a mohácsi síkon megjelent mintegy 25000-27000 fős, a kor technikai vívmányainak megfelelően felszerelt magyar hadsereg is.
A Mohács – Világok harca című ismeretterjesztő dokumentumfilm elsődleges célja, hogy az ütközet 500. évfordulóját kihasználva nyomatékosítsa a köztudatban az akadémiai körökben már-már evidenciának számító szemléletváltást. Diósy Mihály és Mező Levente rétegzetten építik a gondolatmenetet: a Jagelló-rehabilitációval nyitnak; Szulejmán szultánból taktikus, könyörtelen, kifogyhatatlan gazdasági és katonai erővel rendelkező ellenfelet faragnak; részletezik az 1520-as évek diplomáciai viszonyait.
A magyar és török fél összecsapásához közeledve érik be a „kihozták a maximumot” gondolat. II. Lajos bár csak 20 éves fiatal felnőtt volt, de ott volt a mohácsi síkon. Még az egyházi kegytárgyakat is beolvaszttatta, hogy finanszírozza a védekezést. A király személyes jelenléte nélkül fel sem vonult volna a magyar haderő. Mintha egyfajta uralkodói hősképzést is megengedne magának a dokumentumfilm. „A korabeli körülmények között mindenki tisztában volt azzal, hogy az öngyilkosság egy kifinomult formája, ami történik 1526-ban.” A vereséget szenvedő magyar haderő hősies helytállása tehát ugyancsak erős, gyásszal teli hangsúlyt kap, külön kiemelve, hogy a ruméliai hadtestet a csata egy szakaszában a támadó magyar jobbszárny nagyon megverte. A tömegsírok régészeti feltárásának hála a sérült hadifoglyok törökök általi kivégzése pedig háborús és vallási szabályokat felrúgó, embertelen színnel ruházódik fel.
Információgazdagság szempontjából a Mohács – Világok harca legsikerültebb része az európai diplomáciai helyzet gondos feltérképezése. A dokumentumfilm részletezi a magyar állam semlegesítésének szulejmáni taktikáját: a Cognaci ligával kiépített szoros kapcsolatot és a lengyelekkel megkötött békét. Kitér a magyar külpolitika sikertelen misszióira a Habsburg-ellenessé váló, keresztény Európa kibékítésével kapcsolatban. És nem tagadja el a szerb, horvát, cseh, morva és sziléziai katonák részvételét a mohácsi csatában. A Mohács – Világok harca az Európa által cserbenhagyott Magyarország toposzát a diplomáciai logika mentén képes finomhangolni.
Bár e történelemközpontú cikk alapján úgy tűnhet, hogy Diósy Mihály és Mező Levente egy hagyományos, „beszélő fejes” dokumentumfilmet készítettek, ez korántsem igaz. A jelenkori trendeknek megfelelően színészek segítségével rekonstruált történelmi helyzetek, illetve 3D technológiára építő csatajelenetek és szemléltető anyagok gazdagítják a produkciót. A rendezők időegyeneseket és festmény-illusztrációkat vetnek be. Animációs betét kelti életre a Szulejmán nevének eredetéről szóló legendát, és valóban képes dermesztő, misztikus erővel felruházni a szultán szoborszerű alakját a véráztatta kezek és villámlások látványa. Érzékletes a diplomáciai kapcsolatok összetettségét kifejező, fonalakkal egybekötött Európa animált képe is. A Mohács – Világok harca élőszereplős, történelmi dokudrámaként működő oldala ugyancsak színvonalas szegmens, de helyenként hamiskásan hatásvadász jeleneteket is tartalmaz. A távoli múlt történelmi személyiségeit emberi vonásokkal próbálják felruházni, ami II. Lajos (Raul Ionescu) és Habsburg Mária (Fejes Csilla) szerelmének ecsetelésekor egyértelműen a giccs felé tart. A király banális halála és azt követő csend viszont torokszorító. Brodarics István és Tomori Pál vitája pedig Méhes László és Szarvas József alakításában egy nagyszerűen dramatizált helyzetértékelés a csatavállalás dilemmájáról.
Az alkotók azonban csak filmszerű látvány terén vetnek be mindent, hogy a laikusokhoz is közel hozzák a szemléletváltó narratívát. Ismeretterjesztő film létére a Mohács – Világok harca nézőinek túl sokat kell olvasnia a sorok között, ami talán az összeválogatott történészcsapat széttartó személyiségeinek hibája. Míg Tamus Elvira csapatjátékos szellemben többnyire látványos alákérdezéssel adja át a dramaturgiai stafétát társainak vagy a dokumentumfilm egy újabb fejezetének, addig az olasz Niccolò Capponi egy, a reflektorfényt kiélvező, George R. R. Martinhoz hasonlatos storyteller, aki a politikai realitást cinikus megjegyzésekkel és fájdalmas napi bölcsességekkel kommentálja. Ez a magatartás viszont többször aláássa a szemléletváltó konzekvenciák célirányos levonását, és felveti azt az igényt, hogy az irányadó történészeknek (B. Szabó János és Varga Szabolcs) többször kellene tételmondatokban megfogalmaznia a közönség számára az üzeneteiket.
Hogy mennyi időbe telik a kollektív nemzettudatból kitörölni egy uralkodóvá vált szemléletet, nehéz megmondani. Diósy Mihály és Mező Levente ismeretterjesztő filmje azonban szerkesztési hibái ellenére is sokat tesz azért, hogy a pesszimista magyar néplélek gyógyuljon. Mohácsra évszázadokon át egy önsorsrontó, felelőtlen kudarcélményként tekintettünk, ami akarva-akaratlanul belekódolta társadalmi magatartásunkba a széthúzást. Ideje meglátni, hogy 1526-ban sorsukat alakítani vágyó, meg nem futamodó harcosok vesztettek csatát a túlerővel szemben, miközben kihozták magukból a maximumot. És a kutatások alapján egyre világosabb, hogy ez nemcsak egy Rocky-ra rímelő fantazmagória, hanem a történelmi valóság.
