Az utolsó viking az önelfogadás és a családi traumák terhei alatt görnyedők filmje, amelynek mélyén félhülyék és komplett idióták meghatóan morbid és meglepően érzelmes testvérdrámája van elföldelve. Anders Thomas Jensen szokásos társulata és az üzembiztosan szállított halvérű dán akasztófahumor ezúttal is hibátlan, olyannyira, hogy még a Beatlest is sikerül kihantolni a sírból.
Jensen előszeretettel állít félkegyelmű figurákat sajátos dinamikájú és bizarr tónusú vígjátékai középpontjába, amelyek nem ritkán konkrét pszichoanalízisként működnek. Filmjei legtöbbször a testi, lelki és szellemi defektusok és diszfunkciók különböző módjait járják körül, a külső-belső és furábbnál furább egyéni kacskaságok pedig rendszerint kivetülnek az ember szűkebb és meglehetősen szedett-vedett családi és baráti közegére is, illetve ezen abszurd, gyakran agresszív szélsőségeket, náci vagy nem-náci bűnözőket felvonultató kisközösségek összecsiszolódása kerül a fókuszba. A jenseni különcség mintha egymásba oldaná Wes Anderson csodabogarait, Sean Baker kitaszított, bűnben fogant szexmunkásainak empatikus ábrázolásmódját, a fatalista coeni feketehumort és Martin McDonagh morálfilozófiai abszurdjait.
Jensen groteszk világában csonkának, nem teljesnek lenni ugyanis alapállapot, ami nem kirekeszt és elválaszt a többségi társadalom normatív rendjétől, hanem egy sajátos viszonyulást és megküzdési stratégiát jelent a világ számos fájdalmas, élhetetlen és irracionális viszontagságával szemben. Hiszen téveszmés őrült és konformista „normális” között nincs is olyan nagy különbség, pláne ha körülöttünk mindenki zakkant és deviáns a maga módján. Jensen történeteink főhősei sokszor a gyászfeldolgozás során elakadt, bizarr szokásokkal és külsővel megvert figurák, akiknek dühkezelési problémái és önsértő hajlamai a családi tragédiák és traumák elfojtásában és a saját felelősség fel nem ismerésében gyökereznek. Erre pedig egyetlen megoldás van: keblünkre ölelve az elfajzást megbékélni saját természetünkkel, és magunkhoz hajlítva felülkerekedni a traumatikus, szintén elfajzott külső valóságon, legyen az akár teológiai, genetikai vagy morális természetű. Jensen így farag kannibálokból sztárhentest (Zöld hentesek), együgyű lelkészből náciszelídítőt (Ádám almái), csirkéből férfiakat és fivéreket (Férfiak és csirkék) vagy pedig hálózatelméletet kutató matematikusokból militáns önbíráskodókat (Az igazság bajnokai). Legutóbbi (még mindig csak hatodik!) rendezése, Az utolsó viking nem lóg ki ebből a sorból, ellenben a Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Kaas által megformált testvérpár annál inkább – legalábbis a társadalom épelméjűbb részéből.
Anker (Kaas) egy félresikerült bankrablás után menekülni kényszerül, a szajrét pedig disszociatív személyiségzavarral küzdő bátyjára, a saját kis világába zárt Manfredre (Mikkelsen) bízza, akit megkér, hogy a régi családi ház melletti erdőben ássa el a pénzzel teli táskát. Végül 15 évvel később arra kell visszatérnie a börtönből, hogy fivére John Lennonnak képzeli magát, az elrejtett pénz hollétéről pedig már fogalma sincs. Ahányszor pedig Manfrednak szólítják John helyett, azonnal csukafejest ugrik egy emeleti ablakból vagy egy autóból – bárhonnan, csak ki a diszkomfortos valóságból. Emiatt Ankerrel együtt visszamennek néhai anyjuk erdei házába, hogy megtalálják a lopott vagyont. Manfred John orvosa ezalatt igyekszik más elmegyógyintézetekből összeszedni olyan figurákat, akik szintén a Beatles valamelyik – néha egyszerre több – tagjának hiszik magukat, hogy a legendás zenekar egy kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, ütődött dán verziójával teremtsenek befogadó és nyugodt közeget Anker bátyjának, így simítva el a feszültséget belső önképe és az ahhoz kevésbé idomuló környezete között.
Azzal együtt, hogy Jensen filmje sűrűn poénkodik a karakterek megjelenésén, a konvencionálisan csúfnak számító égési hegektől kezdve a magát szőkének és kék szeműnek képzelő, arab származású svéd Paul McCartney-ig, Az utolsó viking leginkább a múltbéli atyai terror hatására végleg eldeformált személyiségről és identitásról szól, és hogy felnőttként mikor és hova tudjuk végre letenni a család és a kicsorbult gyerekkor jelentette pszichés terheket. Jensen ezért bár klinikai eseteknek, de nem futóbolondnak mutatja hőseit. A jámbor idióták és az erőszakos gengszterek komplementer karakterdinamikáján keresztül ugyanis a testi-lelki ortopédiákat szeretetteljes empátiával, az önmagunk és mások elfogadására tett küzdelemként ábrázolja. A történetet keretbe fogó morbid viking mítosz animációs betétei allegorikus szinten is megerősítik a film állításait a közösség és a fogyatékkal élők elfogadó viszonyáról, valamint az egymást első ránézésre kizáró különlegesség és egyenlőség fogalmáról. A viking király fiának csatában elvesztett bal karja ugyanis nem jelent akadályt vagy hátrányt az életben, ha a törzs minden egyes tagjának szintén lecsapják a karját.
Az utolsó viking az ebben a bizarr legendában is benne rejlő feltétlen bizalom kérdését építgeti és állítja helyre Manfred és Anker között. A cselekmény súlypontja idővel elmozdul az eltemetett táska pénzről az eltemetett múlt darabjai felé, amelyekre viszont már Anker nem tud vagy nem hajlandó emlékezni. Az ásás motívumával Jensen nem pusztán a gyerekkori kincskeresés képét forgatja ki, hanem a film ezen keresztül a traumákat is kifordítja a családi ház alól, a szó szerinti anyaföldből. A két fivér így az ásás aktusa révén egymás gyerekkori emlékeinek a hordozójává is válik, miként csak a másikon keresztül van hozzáférésük és rálátásuk az őket rendszeresen és brutálisan elverő apjuk rémképéhez és az identitásukat adó külső-belső sebekhez. Ezt Jensen olyan képi metaforával is megtámasztja, mint a táska kulcsát lenyelő Manfred, aki így direkt és átvitt értelemben is az elföldelt múlthoz való hozzáférés záloga lesz Anker számára.
A cselekmény burleszkbe forgatott Káin-Ábel-dinamikájának kezdeti körvonalai végül Jensen legmelegszívűbb filmjévé futnak össze. Az utolsó viking jenseni mércével nézve pusztán a már bejáratott toposzait működteti olajozottan, de épp érzelmi intelligenciája, karakerfókusza, kitartóan zseniális színészgárdája és visszafogottsága miatt lesz még mindig megunhatatlan ez a világ. Kevés más rendező van, aki képes volna gyilkos párhuzamot vonni az Ikea jelentette abszurd kispolgári konformizmus és a holokauszt között, miközben serpenyőkkel csapkodó slapstick megy a háttérben. Jensen komolyan veszi a furaságot, hiszen a világ is tele van fura és kontrollálhatatlan dolgokkal, és a viszonylag kevés kapaszkodó közt nekünk kell összegereblyézni azt az ortopéd mankót, amit önazonosságnak hívunk: néha igenis el kell hinni, hogy mind egy sárga tengeralattjárón élünk és hogy rajta a Beatles mi vagyunk.
