Az év egyik legfelkapottabb sorozata a felszínen egy klasszikus sorozatgyilkosos történet, amelyben a nyomozó idővel nem tudja magát függetleníteni az üggyel járó érzelmi nyomástól, de hamar kiderül, hogy ezúttal sokkal direktebb a kapcsolat bűnös és bűnüldöző között. A kérdés csupán az, filmes szempontból is kiemelkedő-e Elizabeth Meriwether munkája, vagy csak a témája miatt rajonganak érte?
Az első jelenetben rituális gyilkosságot látunk. Egyértelmű, hogy a parókát viselő Catherine (Lola Petticrew) nem egyszerűen ölni, hanem nyomot hagyni akar: azt szeretné, ha a holttestek korábbi bűnök mementójáva válnának, az áldozatok környezetében mindenki tudná, hogy bűnhődniük kellett. Sőt, mintha a lány a szíve mélyén azt is szeretné, hogy elkapják, mert akkor mindenki tudná, hogy ő büntette meg ezeket az embereket. Épp ezért váratlan, hogy ezt követően a sorozat alkotója, Elizabeth Meriwether (Új csaj, The Dropout, Dying for Sex) a létező legtipikusabb alaphelyzetet vázolja fel: megismerjük Alice-t (Emmy Rossum), a zűrös nyomozót, aki hirtelen rabjává válik egy titokzatos sorozatgyilkosnak. Az ügyön együtt kell dolgoznia a szövetségi szerveknek és a rendőrségnek, így Alice megkapja társnak bántalmazó exét, Marshallt (Jake Lacy) és az ilyenkor szokásos mentorkaraktert Nora Washington (Quincy Tyler Bernstine) személyében. A főhős azonban nemcsak annyira zűrös, mint általában a nyomozók – könnyen lehet, hogy magára és a nyomozásra is veszélyt jelent.
A krimi egyik klasszikus műfaji követelménye, hogy a nyomozóval együtt a néző is kutatja a részleteket, megpróbálja összerekni a teljes képet, míg végül a tettes személyére is fény derül. Persze a krimiirodalom és a műfaji filmkorpusz igen gazdag, nem ritkák az olyan darabok, amelyek felülírják a bevett szabályokat. A Furiosban (ismét annyira félrevezető a magyar cím, hogy tartózkodnánk tőle) is ezt látjuk, hiszen a gyilkos személye az első pillanattól egyértelmű. Elizabeth Meriwether fő állítása viszont az, hogy nem az elkövetőt, hanem a felelőst kell megtalálnunk. A nyomozás tétje nem az, hogy Catherine a rendőrség kezére kerül-e, hanem, hogy megértjük-e az indítékát. Az alkotó lélektani és morális síkra tereli a krimit, amihez nonlineáris építkezés, a múlt és jelen együttes tárgyalása szükséges.
Az epizódokban gyakran egymás mellé rendelve látjuk a két idősík eseményeit. Kezdetben úgy tűnik, Catherine válogatási szempontja az áldozatokat illetően egyértelmű: gazdag, befolyásos férfiakat öl, akikről sejti, hogy visszaéléssel jutottak vagyonhoz. De kiderül, hogy a gyilkos ennél is specifikusabban dönt: olyan férfiakra támad, akik fiatal lányokkal szemben követtek el visszaéléseket. A Furios témája telibe találja a korszellemet: a poszt-Epstein érában, amikor a nézők fejében a politikai és gazdasági elit végleg összekapcsolódott a bestiális, szavakkal elmondhatatlan bűntettekkel, Meriwether sorozata erőteljesen mutat rá arra, milyen széles körben terjedtek el a visszaélések, és mennyire könnyű volt hatalmi pozícióból eltussolni az ügyeket. Komplett rendszer épült ki, amiben sokan tudtak a többi szereplő bűnösségéről, épp ezért hamar elhallgattatták a rendszer alján lévőket, akik nyomozni kezdtek. Ilyen kontextusban az igazság fogalma is újraértelmeződik, hiszen Catherine valóban csak olyanokat büntet, akik korábbi tetteik alapján megérdemlik a vezeklést. A sorozat épp ezért érezhetően együtt is érez a gyilkossal, ugyanakkor megfelelően ellenpontozza a viselkedését, megmutatva a nő tisztán manipulatív oldalát is. A Furios ezzel mintha azt állítaná: egy ilyen világ ehhez hasonló, minden szempontból megkérdőjelezhető hősöket érdemel.
A mainstream amerikai produkciók gyakran mutatják meg, hogy a bűnüldözési, igazságszolgáltatási rendszer romlott, tele van hibákkal, de egyúttal azt is jelzik, hogy még működnek az öngyógyító mechanizmusok, illetve vannak olyan szereplők, akiket nem tud korrumpálni a berendezkedés. A Furios leszámol ezzel az illúzióval, ezért is kerül képbe a címben szereplő harag. A sorozat szerint csak úgy harcolhatunk az igazunkért egy ilyen rendszerben, ha felrúgjuk a status quót, nem foglalkozunk a szabályokkal, hiszen azokat olyanok írták, akik saját érdekeiket nézték.
Meriwether legnagyobb forgatókönyvírói erénye, hogy a társadalmi mondanivaló ellenére nem válik tanmesévé a történet. A rendszerrel való küzdelmet nem tisztalelkű hősök vívják, hanem sérült emberek, és azt sem állítja a sorozat, hogy egy ilyen világban a női tapasztalat csak egyféle lehet. Nem véletlen, hogy a főszereplők mindegyike nő, a Furios a címben említett dühöt a nőiséggel kapcsolja össze, de azzal, hogy ezt szétosztja a három fontosabb női főszereplő között, elkerüli a sematizmust. Catherine szála ilyen szempontból a legegyértelműbb: ő az, aki szélsőségesen és egyértelműen mondja fel a társadalmi konszenzust, gyakorlatilag önbíráskodásba kezd. Alice és Nora útja viszont azt mutatja be, hogy a hivatalos szerveken belül milyen kitörési lehetőségei vannak a nőknek. A dilemmák ismerősek: miért van az, hogy ha egy női vezető erélyesen lép fel, rögtön a magánéletében kezdenek kutatni? Hogyan kérhetnek meg egy nyomozónőt arra, hogy titkolja el a kapcsolati abúzust egy előléptetés miatt? A sorozat egyik fő konfliktusa Alice döntése körül zajlik: a nő két út közül választhat – dönthet úgy, hogy Nora példáját követve belülről harcol –, de az utolsó jelenetben úgy tűnik, leteszi a voksát a totális lázadás mellett.
Eltelik néhány epizód, mire a Furios a nézőben is képes lebontani a sorozatgyilkosos történetekkel kapcsolatos sztereotípiákat, az évad második felére azonban egyértelműen látjuk, hogy ez a széria valóban túlmutat a klasszikus bűnügyi történeteken. A korszellem nagyon pontos kitapintása mellett azért, mert jól egyensúlyoz a téma csapdáinál, és rátapint egy érzésre, attitűdre, amelyre korábban kevés sorozat volt képes.
A széria megvalósítása ettől függetlenül a klasszikus iskolát követi: dominálnak a plasztikus terek, ahol Cathrine vadászik, és amelyek egyszerre reprezentálják az áldozatok anyagi helyzetét, és azt, hogy ez a társadalmi réteg egyúttal milyen mértékben vesztette el a kapcsolatát a valósággal. Ezzel szemben Alice és Cathrine kísértetisen hasonló helyeken bolyong, amelyekkel az operatőr a magányukat hangsúlyozza. A színészi játék a legszélesebb körben dicsért aspektusa a sorozatnak, én viszont árnyaltabban látom a kérdést. Emmy Rossum valóban egészen kiváló Alice szerepében: érzékenyen ábrázolja a nő hangulatváltozásait (Claire Danes Homelandben nyújtott alakítása juthat róla eszünkbe), Lola Petticrew viszont nem találta meg azt a finom egyensúlyt, amit a forgatókönyv igen, általa Catherine gyakran kerül közelebb a paródiához, mimikája, hangjátéka inkább klassszikus sorozatgyilkosokat idéz, mint egy sértett, megértésre vágyó karaktert.
A Furios nem korszakalkotó sorozat, nem újítja meg a bűnügyi műfajokat, de zsánerköntösben tapint rá valós társadalmi igazságtalanságokra. A második évad előtt így fontos feladat áll: a radikális zárás után is felelősen, nem az eddigi örökséget exploitálva kell továbbvinni a történetet.
