John Francis Daley és Jonathan Goldstein filmjei már eddig is arról árulkodtak, hogy a rendezőpáros él-hal a nyolcvanas évekért, de a Mayday az első olyan alkotásuk, ami ténylegesen ebbe a – még a jelennél is színesebb – korszakba ráncigálja vissza a nézőt. E pergő ritmusú akcióvígjáték szerencsére az utolsó pillanatig nem „fakul meg”, s a mosoly sem konyul le az arcunkról.
Hosszú-hosszú évek óta úgy érezhetjük, hogy ha egy film vagy tévésorozat a nyolcvanas évekig tekeri vissza az időt, akkor lényegében a popkultúra templomába nyújt belépőt. A küszöbön állva talán még fürdőzünk az áhítatos csendben, de biztos, hogy végül kincsekkel megrakodva távozunk (sőt, esetleg a szenteltvíztartót is kiisszuk). Kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek még mindig úgy tapad hozzánk, mint hús a csonthoz. Nem tudunk, és nem is igazán akarunk elszakadni tőle: szügyig merülünk benne akkor is, ha tudjuk jól, hogy az emlékezet kancsal, hamis és könnyelmű, s egyébként is: mi már aligha mernénk annyira dekadensek, egyszersmind naivak lenni, mint e kor gyermekei. Érdekes megfigyelni, hogy szinte minden nyárra jut egy könnyen csúszó hamburgerfilm, mely visszarángat az időben vagy negyven évvel: idén júniusban például Az univerzum védelmezői gyürkőzött neki a heroikus feladatnak – kár, hogy a nézők grabanca végül kicsúszott Travis Knight direktor kezéből.
John Francis Daley és Jonathan Goldstein alkotópárosa viszont már nagyobb sikerrel járt. Új mozijuk, az Apple TV kínálatában debütált Mayday vállaltan, sőt szinte szemérmetlen pökhendiséggel zsákmányolja ki a nyolcvanas évek máig utolérhetetlen filmklasszikusait, de mindez mégsem dühöt érlel, hanem inkább megbocsátó derűt ébreszt bennünk. Daley és Goldstein keveset fog, de azt legalább tényleg nem ereszti. Ez a tanítani való könnyedség valószínűleg korábbi rendezéseikből szüremlett át a Mayday-be. Szembetűnő, hogy már eddig is a nyolcvanas évek bolondjai voltak, de valahogy egyetlen alkalommal sem invitálták vissza a nézőt a korszakba. A 2015-ös Vakáció például a Harold Ramis és Chevy Chase nevével fémjelzett Családi vakáció (1983) modern remake-je volt, a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (2018) pedig szintúgy a jelenkor elvárásaihoz igazodva adaptálta vászonra az egyik legismertebb fantasy-szerepjátékot (mely természetesen a hetvenes-nyolcvanas években élte virágkorát).
A Griswold család újra nyaral – John Francis Daley - Jonathan M. Goldstein: Vacation / Vakáció
Tizenhét év után idén nyáron újabb elképesztő kalandok vártak a Griswold famíliára. A Családi (1983), az Európai (1985), a Karácsonyi (1989) és a Vegasi vakáció (1997) után ezúttal ismét a Walley World vidámparkot vették célba.
A Mayday viszont meg sem próbálja megspórolni az időutazást. A történet szerint 1987-ben járunk: omladozik a berlini fal, dübörög a popzene, Troy Kelly (Ryan Reynolds), az amerikai haditengerészet szájmenéses, de slágfertig pilótája pedig egyszemélyes misszióra indul a Szovjetunió határain túlra. Hősünk gépe sajnos lezuhan – méghozzá valahol az isten háta mögött –, de mivel szupertitkos küldetésben jár, senkitől sem kérhet segítséget anélkül, hogy ne kockáztatná a lelepleződést. Öröm az ürömben, hogy Troy épp egy nyájas ex-KBG-ügynök, Nyikolaj (Kenneth Branagh) háza táján pottyan le az égből. A magányos férfi bolondul az amerikai tömegkultúráért, videógyűjteményében féltve őrzi a Top Gun kalózmásolatát, s leghőbb vágya, hogy végre elrágcsáljon egy marhahúsos hamburgert valamelyik piros bőrüléses gyorsétteremben, az óceán túlpartján. Troy először szabadulni akar Nyikolajtól, aki viszont piócaként akaszkodik rá, majd a pilóta bőrére pályázó szovjetektől is megóvja. A kelekótya páros végül összefog egy kölcsönösen előnyösnek tűnő alku keretében: Kelly haza akar jutni, újdonsült pártfogója pedig az amerikai állampolgárságra pályázik.
Rendezőpárosunk tényleg nem a holdra céloz: a Mayday-ben dömpingszerűen áraszt el mindent a jellegzetes „nyolcvanas évek életérzés”, eredeti pillanata gyakorlatilag nincs, DNS-ébe pedig precízen kódolták a korszak akcióvígjátékait és buddy movie-jait (Top Gun; Nagy durranás; Repülők, vonatok, autómobilok; Vörös zsaru; Éjszakai rohanás). Daley és Goldstein azonban nem áll meg ezen a ponton: a Troy-t takaros faházában istápoló Nyikolaj néhány jelenet erejéig pontosan úgy viselkedik, mint Annie Wilkes a Tortúrában, hogy aztán pár perccel később Rambót megszégyenítő svunggal rúgja szét a védencével kekeckedő kocsmatöltelékek ülepét (mily kegyetlen a sors: vietnami veteránunk ekkor épp Afganisztánban kötötte fel bordó fejpántját, hogy móresre tanítsa Nyikolaj „testvéreit”). A huncut filmes utalásokban nincs semmi túlzó harsányság, sőt inkább szelíden hízelegnek vele a nézőnek, a cselekményvezetés pedig – a kissé túl vontatott expozíciót leszámítva – végig feszes, egyenletes ritmusú, s bár a szüzsé nagy meglepetésekkel nem szolgál, a néző figyelme alig-alig lohad a cirka száztíz perces játékidő alatt.
Goldsteinék csalhatatlan érzékkel facsarnak poént a Troy és Nyikolaj közé ékelődő világnézeti és kulturális különbségekből, idézhető, frappáns egysorosokból sincs hiány, sőt egy-egy jelenet (például a vonaton zajló elkeseredett hajsza, a „vendégmarasztaló” vidéki családnál elköltött vacsora, vagy épp a szívdobogtatóan akciódús finálé) kifejezetten emlékezetesre sikeredett. A forgatókönyv persze távolról sem tökéletes, enerváltabb pillanataiban a film tétován bukdácsol a klisék között. Mindez leginkább akkor zavaró, amikor a rendezőpáros komolykodni próbál – gondoljunk csak a Troy rákbeteg apja, Harold (David Morse) körül kibontakozó, meglehetősen papírízű drámára. Ugyanakkor nem Harold az egyetlen „elpocsékolt” karakter, hiszen Nyikolaj elhidegült, leszbikus lánya, Anna (Maria Bakalova) sem hordoz izgalmas mélységeket, sorsát ráadásul elvarratlanul hagyja az alkotópáros.
Reynolds most is ugyanazt a nagyra nőtt, dilis kölyköt játssza, mint a legutóbbi filmjeiben, így aztán az alakítása szinte az utolsó pislogásig kiszámítható, ami persze egyáltalán nem baj, hiszen a Marvel-rajongók szeme előtt egy álarcától megfosztott Deadpool parádézik, a többiek pedig úgyis a Nyikolaj szerepében brilllírozó Branagh-t tüntetik ki figyelmükkel. A máskor nagyvilági modort sugárzó, méltóságteljes Shakespeare-színész most egy Rambóba (na jó, hagyjuk az önismétlést: Sisuba) oltott Zach Galifianakisként söpör le a vászonról mindent és mindenkit: szeretnivalóan béna akcentusa és türelmesen növesztett favágószakálla mögött egy inspirálóan sokrétű karakter bújik meg – néha kemény, mint a szibériai tél, másszor előtör belőle a melegszívű védelmező, de még társa hátába is beledöfi a rozsdásbökőt, ha úgy érzi, ez a helyes lépés.
Bizonyára minden mai negyvenes-ötvenes cinefil őriz a szívében egy mézédes emléket az 1987-es esztendőből. Könnyen lehet, hogy a TikTok-generáció számára majd ez a film lesz az az emlék. Aki pedig nem elégszik meg azzal, hogy újra turistáskodhat a popkultúra templomában, az tapadjon a képsorokra, mint egy feketeöves vájtszemű, s próbálja meg levadászni a budapesti (sőt, salgótarjáni) helyszíneket! A „hazai ízektől” egyébként is csak egy fokkal édesebb lesz Daley és Goldstein csinos, arcpirítóan szórakoztató feel-good movie-ja.
