Mit ér a bérgyilkos, ha nő? Csak azt tudni, mit nem: akit nem hajt a bosszú, az mehet vissza a balettbe ugrálni.
A több mint tíz évvel ezelőtt debütált első John Wick (2014) egyszerű, ugyanakkor kissé szatirikus története – a szomorú szemű Keanu Reeves egymaga esik neki lekaszabolni a New York-i orosz szindikátust, amiért azok megölték a kutyáját –, valamint az ötletes akció-koreográfiáinak köszönhetően a kevés gyártási költség ellenére is kasszasiker lett a mozikban. Bombabiztos bevételi forrást látva a lehetőségben, Hollywood még további három filmet, illetve egy előzménysorozatot is (A Continental: John Wick világából, 2023) gyártott e magányos farkas köré, majd idén a fókuszt némileg áthelyezve megjelent a véres párbajok és a hulló fejek között a fiktív univerzumon belül valami új: a női főhős. Len Wiseman (Underworld, Die Hard 4.,Az emlékmás) filmje a John Wick-széria harmadik és negyedik felvonása között játszódik, előbbiben a Balerina már feltűnt, ám ekkor még Unity Phelan, amerikai táncosnő alakította a karaktert, őt váltja eme spin-off során Ana de Armas.
Javier Macarro (David Castañeda) hiába menti meg kislányát egy osztrák településen tanyázó, merénylőkből álló szekta tagjaitól, halála utána egyből egy másik, színházi társulatnak álcázott klán kötelékébe kerül. Eve-et (Ana de Armas) azonban a balettnál jobban érdekli a megtorlás, ezért a spicc cipőt lőfegyverre cseréli, és elindul, hogy egyedül, abszurd módokon számoljon le az asszaszinfaluval.
Chad Stahelski meglátta a saját útját az akcióthriller műfajában: a filmrendezővé avanzsált kaszkadőr a John Wick-filmekben a narratíva helyett a színtiszta ütlegelésre helyezte a hangsúlyt, viszont mindezt olyan kreatívan tette – mind a mozdulatsorokat, mind a kamerahasználatot tekintve –, hogy képes volt lenyűgözni a közönséget a hosszú snittekben felvett vérontással, a realitásélményhez pedig alapvetően hozzátett, hogy ezeket a főhős is jócskán megszenvedte. Aztán jött a golyóálló öltöny, és a Balerinára már a harcművészeti filmek kiváló verekedés-szekvenciáinak hagyományát abszolút felváltotta a szuperhősmozik megállíthatatlan katonáinak tétnélküli mészárlása. Ha Eve kezdő létére kap is néhány pofont, jól sejthetően még csak szederjes sem lesz az ütés helye. Len Wiseman a szegényes bosszútörténet mellett már-már a wuxia-fantáziák látványelemeire hagyatkozik, ennek következtében pedig egészen elképesztő összecsapásokig eszkalálódik a cselekmény. A játékidő csak úgy pörög az egymást szüntelenül követő, fegyverropogástól (túl) hangos jelenetek jóvoltából, a csúcsot jelentő bossfight két szereplője azonban egy lángszóró és egy tűzoltó tömlő, így óhatatlanul burleszkbe csap át a főleg vizuális gegeket felvillantó film. Híresztelések szerint Shay Hatten forgatókönyvének első verziója gyakorlatilag egy paródia volt, amit idővel addig formáltak, hogy a kész verzió se nem elég szélsőséges, se nem idomul a John Wick-filmek komorságához. A Balerina eredeti premierdátuma egy évvel korábbra szólt, amit állítólag azért halasztottak el, hogy még több akciójelenet kerülhessen a végső vágatba – ez sikerült is, bár nem szabták őket a címadó szereplőre, Eve Macarróra.
Különleges stílus híján az előzményfilmek nyomdokain jár a Wick-világ legújabb darabja: passzoló, de nem kihagyhatatlan hozzávalója az eddig kikísérletezett receptnek. A Balerina megmarad mindössze egy hangzatos címként, mivel különálló eredettörténethez képest az őt kinevelő klánról, a Ruska Romáról és annak utánpótlás-neveléséről sem tudunk meg különösebben sokat – már ami a táncképzést illeti. Ebből a szempontból még az Abigail (2024) is ötletesebben állt az alapkoncepciójához: a balett-táncos vámpírkisasszony tusa közben is úgy mozog, mintha a színpadon lenne, ezzel szemben Eve harcmodora sztenderd marad, annak ellenére, hogy a film sokat hangoztatott mottója a „küzdj úgy, mint egy lány”. Ana de Armas karaktere nem több egy női testbe bújtatott, ám ugyanúgy férfi attribútumokkal rendelkező bérgyilkosnál, figurája csupán 170 centi tömör bosszúvágy, így joggal hihetjük, hogy a főszereplőcsere egyetlen oka, hogy Keanu Reeves nem akarja, vagy nem tudja tovább elvinni a hátán ezt a sorozatot. Ebben a műfajban a Vörös veréb (2018), de még a Fekete Özvegy (2021) is többet feltételez a női fejvadászokról, mint a Balerina.
Fájó hiányosság ugyan, hogy a film elhanyagolja a saját kontextusát, jóllehet továbbra is szórakoztató nézni a vég nélküli balhét. Noha nem vesződtek sokat az elbeszélés milyenségével és a jellemépítéssel, cserébe tartózkodtak a túlzott szentimentalizmustól is, vagyis Wiseman nem próbálja többnek láttatni a munkáját annál, mint ami: egy újabb videójáték-esztétikára és fanservice-re erősen építő girls with guns-mozi. Izgalmas kamerajáték, kevés vágással megoldott impozáns harcjelenetek és Keanu Reeves „visszatérése” – e három elegye segít, hogy elmés narratív megoldások nélkül se unatkozzunk ebben a bő két órában.
