A megvalósításában is David Lynch emlékének dedikált Bucking Fastard szürreális anti-romantikus komédiaként gondolja újra a Werner Herzog életművét átható megszállottság témáját.
A film ikerhősnői, Joan és Jane Holbrooke (Kate és Rooney Mara) mindent közösen csinálnak a teafőzéstől a takarításig. A nővérek nemcsak egyszerre lépnek, miközben mindenhova együtt mennek, de még a beszédük is párhuzamos. Mintha identitásuk egybeforrt volna és saját testük ellenére nem léteznének külön-külön emberekként. Még a szerelemben sem ismernek válaszfalakat, ugyanazt a férfit (Orlando Bloom) szeretik, aki kezdetben lelkes is a pajzán kaland miatt, mígnem a nővérek rajongása erőszakos megszállottságba nem fordul. Joan és Jane pedig különös viselkedésüknek köszönhetően kívülállókká, a társadalmi normáknak ellentmondó kirekesztettekké válnak.
Herzog a romantikus komédiák számos műfaji sablonját megidézve dekonstruálja a hagyományos szerelmi narratívák megszokásait. A nővérek például karakterüknél fogva utasítják el a monogám párkapcsolatok lehetőségét, ráadásul fokozott szexuális érdeklődésükkel és sikamlós értékrendjükkel nem kevés megrökönyödött tekintetet vonnak magukra, miközben rendre ők kezdeményezik az afférokat. Így egyszerre tűnnek abszurd romantikus hősnőknek, kiszámíthatatlan végzetasszonyoknak, valamint az erotikus thrillerekben látort megszállott antihősnők paródiáinak. Ártatlan, gyermekien naiv jellemük (a film címe is egy ilyen gyermeteg, eufemizáló káromkodásuk) ellenére ugyanis rendkívüli nyers erőszak és bosszúvágy rejlik bennük. Szerelem iránti olthatatlan vágyuk pedig egyfajta ösztönlényekké teszi őket, mialatt keresik a helyüket a világban, amely épp annyira próbalja domesztikálni, mint kizsákmányolni őket.
Szüleik például szégyenükben tagadják meg a lányokat, míg szállásadójuk erkölcstelen kukkolóként húz belőlük hasznot, egy szociális munkás pedig a normák betartására sarkallva sürgeti az egymásról való leválásukat, lényük kettészakítását a boldogulás érdekében. A nővérek eltérő szélsőségeket, prűd előítéleteket, de még perverz rajongást is kiváltó közös létezése tehát olyan, mintha egy meghasadt elme két fele külön-külön testesült volna meg. Ez a film témájául szolgáló pszichológiai állapot ráadásul a formabontó párkapcsolati megfigyeléseken túl a történet társadalmi dimenzióban való értelmezésére is sarkall, hiszen az események a kettészakadt Írországban játszódnak. Ha a polgárháborús hangulat még csak közvetetten jelenik is meg az összetartozó testvérpár szátválasztására tett folyamatos kísérletekben és az országot jelképező hősnők terrorcselekedetekre emlékeztető lázadásaiban, az ír vidék kiemelt életképei éppen a környezet jelentésteremtő kontextusát nyomatékosítják.
A Bucking Fastard szürreális fogalmazásmódja azonban meggátolja a logikai kapcsolatok menti egyértelmű értelmezéseket. A film valóságon túli, álomszerű epizódjai David Lynch világát idézik, mely formanyelvi hommage-nak a főcímen jelzett emlékállítási szándék előlegez meg. A Lynch-nek címzett történet dokumentarista, hosszú kézikamerás felvételeket előnyben részesítő vizualitása ugyanakkor némi groteszk földhözragadtságot és humort visz az abszurd helyzetekbe, mely megoldások könnyen fogyaszthatóvá, de egyúttal inkoherenssé is teszik az egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokat. A szürrealitással indokolt narratív ziláltság számos műfaj és hangnem egyidejű keveréséből fakad, ahogy a tárgyalótermi drámától a romantikus bosszútörténeten át egy állatvédelmi cselekményszálon keresztül jutunk el az esküvői jelenetbe torkolló egzisztenciális útkeresés történetéig.
A 84-et holnap töltő Werner Herzog ugyan magabiztosan vegyíti a film szerteágazó epizódjait, de az álomlogikán túl nem kívánja érdemi tematika alá rendezni a látottakat. Így a Bucking Fastard sokkal inkább hat valamiféle szerzői best of-válogatásnak, mint önálló műnek. A film hiába ölt számos testet, hősnőivel ellentétben epizódjainak nincs közös lelke, a megvalósítást keretbe foglaló koncepciója, ami túlmutatna a felvázolt abszurd álomvilágon.
