Andrew Patterson a filmkészítés végtelen és termékeny mezején virágról virágra szállt, s mindent begyűjtött, amit csak talált.
Ha azt gondolnánk, nincs is nyugodtabb, visszavonult élet, mint méhészként dolgozni a földeken, szabadidőnkben pedig egy különcökből álló bluegrass-zenekarban játszani, elég nagyot tévednénk. Miután nevelt lánya, Kateri (Angelina LookingGlass) visszatér Oklahomába, a nagydumás, gondtalannak tűnő Amziah (Matthew McConaughey) újra magához veszi, hogy segítsen neki a mézfarmon, azonban egy nap rájuk is lecsapnak a tolvajok, akik jóideje fosztogatják riválisaik kaptárjait és portékáit. A lányra marad, hogy visszaszerezze a méheket, és biztosítsa, hogy többé ne merjenek az üzletével ujjat húzni.
Andrew Patterson második nagyjátékfilmjének ambiciózus vállalása, hogy lényegében három produkcióra elég cselekményt próbál összesűríteni, ráadásul mindezt kiegyensúlyozatlan tempóban és tónusban. A neo-western jegyeit magán viselő bűnügyi mozi egyszerre fiktív életrajzi mű, mézipari krimi, valamint bosszúfilm, mindez nem kevés abszurd humorral megspékelve. A hosszadalmas utómunkálatok során Patterson kreatív nézeteltérésekbe keveredett a producereivel, s bár a tesztvetítések tapasztalatait figyelembe véve végül az író-rendező verziója érvényesült, érthetőnek tűnik, hogy e műfaji kavalkádot nehezen befogadhatónak találta a közönség.
Ez a kategorizálhatatlanság épp annyira előnye, mint hátránya: nehéz lépést tartani a folyamatos szerkezeti és hangnemváltásokkal, ugyanakkor szertelensége különös bájat kölcsönöz neki, fordulatai pedig nemcsak a néhol meglepően extrém eseményektől lesznek izgalmasak, hanem a mindegyre változó stílustól is. Azonban ahogy a felütésben jól működik a véletlenül megskalpolt segéd bizarr, burleszkszerű kálváriája, épp annyira válik kétes megítélésűvé a valódi fenyegetést jelentő méhrajzás elől menekülő iskolások drámai zenei aláfestéssel, mégis bohókásan megkomponált jelenete. A problémák akkor válnak igazán érzékelhetővé, mikor a zenei előadások, illetve az egyes zsánerelemek önmagukban jól működő motívumait a rendezőnek koherens elbeszéléssé kellene összefűznie. Merész megoldásai üdvözlendők, ezzel együtt megosztóak, hiszen mivel nem tudja, milyen részleteket kellene kihagynia, a több mint két órás játékidő hosszúnak és zsúfoltnak bizonyul.
Szintén szokatlan dinamikát adnak a családi dráma líraiságávál vagy a heistfilm feszültségével szembenálló ének-epizódok, amelyek egyszer leíró montázsszekvenciákat kísérnek, másszor koncerthelyzetben diegetikus zenévé válnak. A népi- és countryzene remek atmoszférateremtőnek bizonyul, az egyébként is sokrétű cselekményt azonban néha megtörik a teljes dalhosszúságú performanszok. Patterson természetesen szándékosan játszik ezzel (illetve a képekkel többször aszinkronba kerülő aláfestő zenével), ám csak részben éri el a célját: míg a titkos leszámolás szekvenciájában mosolygó Katerit kísérő folk-rock duó tökéletesen ellenpontozza az éppen kibontakozó bűntényt, addig a korábban említett méhbefogási kísérletnél a komponált dallamok nehezen meghatározható érzelmi irányba terelik a jelenetet.
A film narratív struktúrájára érezhetően kevesebb hangsúlyt fektettek, mint a hangsávra. Telített cselekménye és műfaji egyvelege inkább kakofónia, semmint harmonikus egység, s annak ellenére, hogy a zene szervezőelve összekapcsolja a szereplőket, a történet széttagoltságának érzetét a dalbetétek sem tudják áthidalni. Ennek másik nyilvánvaló oka a – kissé váratlan – főszereplő-, ezzel együtt nézőpontváltás, ami továbbra is a kiismerhetőséggel dacol. A bevezetés Amziah Kingről, az összetart(oz)ásról, az örömzenéről és Kateri visszatéréséről szól, ahol hosszúra hagyott jelenetekkel erősítik a helyszín atmoszféráját, a méztermelés alapos bemutatása pedig szinte tapinthatóvá teszi az anyagokat. Majd egyszer csak autós üldözésbe fulladó coming-of-age bosszúthrillerbe vált a sztori, ráadásul innentől egy Amziah örökségét védelmező, de jellemében teljesen más karakterre fókuszál, így erőteljes erkölcsi dilemmába sodorja az egész közösséget. Az eltussolt nyomozati munka és a felelősségre vonás hiánya pedig a befogadóban kelthet visszás érzést: az önbíráskodás igazolása morálisan ingoványos terepre kormányozza a filmet.
LookingGlass nagyszerű alakítást nyújt bemutatkozó szerepében, s bár McConaughey is szenvedélyes, karizmatikus és érzékeny a mesemondó Amziah-ként, a színésznő képes ugyanazzal a lendülettel átvenni tőle a stafétát a film második felében. A kisvárosi közösség különc figurái üdítő jelenségek a meleg, földszínű, vidéki Oklahoma világában, s nem mellesleg a komikum legfőbb forrásai.
A mézkirály dramaturgiai fegyelmezetlensége, kiszámíthatatlan történetvezetése abból fakad, hogy Pattersonnak számos jó ötlete van, de nem mindig tudja őket megfelelően egymáshoz illeszteni. Élesen vált a megható-idealista, valamint a brutális-tragikus szélsőségek között, ami pozitív és negatív értelemben is kizökkentheti a nézőt. Ez a buzgóság viszont ha ambivalens is, még mindig érdekesebb, mint egy teljesen prognosztizálható, steril alkotás.
