Nadine Labaki legújabb filmjének főhőse, a mindössze 12 éves Zain, túl gyorsan és túl korán kényszerül felnőni. Egy bejrúti nyomornegyedben élő sokgyerekes család fiúgyerekeként – ahol egyik napról a másikra élnek – ugyanis nincs túl sok választási lehetősége.
Labaki harmadik nagyjátékfilmjének középpontjában – a 2007-es Karamell és a 2011-es És most merre? című alkotásaival ellenétben – nem nők állnak, hanem gyerekek. A film pedig kevésbé bonyolult, mint azt a káoszra és egy bibliai újszövetségi helyszínre utaló, archaizáló és nehezen kiejthető címe alapján sejtenénk. A rendezőnő jó érzékkel adagolja az érzelmi elemeket, és egy csipetnyi humorral és szentimentalizmussal sikeresen oldja a filmben bemutatott, globális szinten nyomasztó problémát: a mélyszegénységben élő gyerekek sorsát. Ennek fényében nem meglepő, hogy a film nemcsak a nagyobb fesztiválokat járta körbe, hanem Labaki vihette haza a zsűri díját Cannes-ból, továbbá ő lehet az első arab nő, aki Oscar-díjat kap.
A Kafarnaum nyitányában a korához képest jóval érettebb gondolkodású, dühvel és cinizmussal teli, apró termetű, vékony kisfiú bepereli a szüleit, amiért azok világra hozták. Ez a mondat elindít egy kérdés-sorozatot a fejünkben, hiszen annyi mindennel képesek vádolni – főleg a kamaszkor ideje alatt – a gyerekek a szüleiket. Aztán a film további két órájában világossá válik számunkra, hogy Zain szavai mögött nem egy szeszélyes ostobaság áll, hanem olyan élettapasztalatok, amelyek jogossá teszik a vádját; és nemcsak egyedi esetként tekintve a helyzetére, hanem minden olyan gyerek perspektívájából nézve, akiknek szülei nem tudják semmilyen szempontból biztosítani azt a minimumot, ami minden gyereknek járna ahhoz, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. A filmben bemutatott helyzetben persze az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a cselekmény ezen pontján, a fiú jogilag nem létező személy, hiszen születése óta ő sehol nincs nyilvántartva.
Zain egyébként épp börtönbüntetését tölti a híres libanoni Roumieh börtönben, amiért leszúrt egy „szukafattyát”. A filmbéli események szerencsétlen sorozata azzal indul el, hogy miután kedvenc testvére, Sahar, 11 évesen „nővé érik”, szülei feleségül adják főbérlőjük fiának a lányt; a fiú pedig dühében és tehetetlenségében világgá megy, és a csótányembert követve egy vidámparkban köt ki. Itt megismerkedik Rahillal (Yordanos Shifera), az etiópiai származású illegális bevándorlóval, aki hamis iratokkal és egy titkolt kisgyermekkel próbál boldogulni. A lány megszánja a fiút és hazaviszi; Zain pedig – néha kissé ügyetlenül, de alapvetően – jól betölti a dada szerepét, míg Rahil dolgozik. Ám ez a biztonság is törékeny, mert egy nap a mama nem jön haza, Zainnak pedig egyedül kell boldogulnia, pénz és pénzkereseti lehetőség nélkül, egy kisbabával. Amikor a bérleti díj mulasztása miatt az utcára kerülnek, Zain is kifogy az ötletekből – és a káosz ereje, ami mindig újabb és újabb kihívások és megoldandó problémák elé állítja ezt a koravén kisfiút, győzedelmeskedni látszik.
A jól összerakott sztori mellett a film másik nagy erénye a szereplőgárda. Labaki nagyrészt amatőrökkel dolgozott, akik koruktól függetlenül meglepő hitelességgel alakítják a szerepeket: ebben az valószínűleg sokat segített, hogy életkörülményeik hasonlítanak a karakterekéhez. A filmben ott lebeg az üzenet, hogy a gyereknyomor bizony a felnőttek sara – és ezt Zain tisztábban látja, mint szülei, azzal, hogy édesanyja legújabb terhességét nem áldásnak látja, hanem felelőtlenségnek.
Ebből a világból nehéz menekülni – ha nem egyenesen lehetetlen – és azt már a 2009-es Gettómilliomosban is láthattuk, hogy ehhez legalább a véletlenek szerencsés összjátékára, de még inkább a sors kezére van szükség. A Kafarnaum viszont más műfaj, és bár nem hiányzik a remény a film végéről, itt nincs szó arról, hogy mindannak a sok szenvedésnek, kihívásnak és nyomornak, amit Zain alig több mint egy évtized alatt megtapasztalt, felsőbbrendű célja lenne.
