A Kreml mágusa elkészítése mögötti nemes szándék túlmutat a megvalósításmód érdemein: Olivier Assayas kissé száraz Putyin-életrajza sokkal inkább politikai ismeretterjesztés, mintsem teljes értékű játékfilm.
A narratíva fókuszában egy számos valós személy ihlette fiktív karakter, Vadim Baranov (Paul Dano) áll, aki egyfajta bennfentes „műsorvezetőként” igyekszik áttekinteni Vlagyimir Putyin (Jude Law) hatalomra jutásának körülményeit és hivatalának működését. A „Kreml Varázslója” becenéven emlegetett Baranov filmkészítő, propagandista, marketingszakember és az elnök elsőszámú kommunikációs tanácsadója. Ő felel az Oroszországról sugárzott kép megalkotásáért, a közvélemény formálásáért és a törvényesség látszatának fenntartásáért. A stratégiai tervezés közben azonban rendre bemutatásra kerülnek a valós eseményeket övező háttéralkuk, valamint a színfalak mögötti motivációk. A film sorra veszi Putyin legnagyobb figyelmet kapott intézkedéseit a moszkvai olimpia lebonyolításától az Ukrajnával szembeni agressziókig, hogy ezek tükrében magyarázza az orosz politika és a posztszovjet rendszerek sajátosságait a nyugati közönségnek. A cselekményesített agitáció ugyanakkor gyakran olyan érzést kelt, mintha egy wikipédia-szócikk filmes kommentárját néznénk, amit időről-időre közhelyes életrajzi elemekkel szakítanak meg.
Kelet-európai vezetőkről eleve ritkán készülnek biopic-ek. Az elvétve előforduló példák között többnyire történelmi emlékezet témájú filmek említhetők, mint a Walesa: A remény embere és a Havel a címszereplő lengyel, illetve cseh államfőkről, valamint a rendszerváltást követő időszakban játszódó magyar Blokád és a sorból valamelyest kilógó, szatirikus hangvételű Sztálin halála. Ezzel szemben például az angol királyi család életét számos film és sorozat dolgozza fel A királynőtől kezdve A király beszédén át A koronáig, de angol, német és főképp amerikai politikusokról is gyakrabban forgatnak filmeket. A reprezentációs különbségek könnyen fakadhatnak a felvevőpiac méretéből – mivel a keleti régió kisebb országainak problémái kevésbé számíthatnak globális érdeklődésre –, mindazonáltal az eltérő történelmi hagyományok szintén közrejátszhatnak az ábrázolás hiányában. A Kreml mágusa alkotói utóbbiak kapcsán tesznek megfigyeléseket és próbálnak rávilágítani a helyi politikusok sajátos poszt-szovjet néplélekre rezonáló „marketingjére”.
Meghalt Sztálin, éljen a vígjáték! – Armando Iannucci: The Death of Stalin / Sztálin halála
Úgy jött ez a film a vígjáték műfajának, mint éhezőnek az alamizsna, vagy mint politikai fogolynak a peresztrojka.
A film ugyanis a valós személyekről készült produkciók általános megszokásaival szemben igyekszik távol tartani magát alanyától, hogy minél objektívebben vizsgálhassa az őt övező „erősember”-mítoszt, ami áthatja a kelet-európai közéletet. Assayas úgy próbál Putyinról mesélni, hogy kizárólag a politikus és nem a magánember érdekli. A szerepben tekintélyt sugárzóan kimért Jude Law ennek megfelelően elhidegült és rideg képet fest az orosz elnökről, aki éppen érzelemmentessége miatt hátborzongató. A sorozatos merényletekkel járó egyszerű problémakezelések preferálása mindenféle moralitást nélkülöző, szükséges döntéseket szül. Az erőszak természetessé, a törvénytelenség jogossá válik az ország érdekeinek tükrében. Nem puszta korrupcióról, a hatalmi rend nyugati felfogástól merőben eltérő működéséről van szó. A film elsősorban ennek a berendezkedésmódnak a jellegzetességeit tárgyalja ki az aktuális politikai eseményekre – különösen az orosz-ukrán háborúra – adott közvetett reflexióként.
A Kreml mágusa ugyanakkor történetének aktualitásán túl kevés művészi ambícióval bír. Assayas a nyugati közönségnek közérhető formában hozza felszínre a Putyin tettei mögötti érdekeket, de nehezen foglalja narratív keretbe filmje eseményeit. A cselekmény keretét Baranov felemelkedésének és bukásának eseményei adják, a több személyből összegyúrt karakter mindazonáltal sokkal inkább általános megfigyelőként funkcionál, mintsem eredményes főhős lehetne. Paul Dano monoton beletörődéssel formálja meg figuráját, aki passzivitása miatt nehezen funkcionál azonosulási pontként a nézők számára. Szerelmi életének és karrierjének klisékben gazdag részletezése nagyrészt érdektelen töltelékszálakkal bővíti a valós események körül bonyolódó fő politikai cselekményt. Baronov olyan, mintha a rendező szócsövét megtestesítő résztvevő dokumentumfilmes lenne a fikció világában: a látottak az ő – filmen belüli amerikai interjúztatójának (Jeffrey Wright) adott – elbeszéléseit illusztrálják, a jelenetek a minden részletre rávilágító narrációjának megfelelően bontakoznak ki. Azonban a karakter sztoikus cinizmusa sem képes kellően szórakoztatóvá tenni a távolságtartóan tényszerű tálalásmódot.
Assayas 2025 márciusában forgatta a még ugyanezen év őszén bemutatott, mindössze pár hónap alatt elkészített filmjét. Talán ebből a sietségből is fakad a többek között a Disney+ és más streamingplatformok támogatásával létrejött produkció erősen tévéfilmes jellege, ami többek között a tág beállításokra épülő, stilizációktól mentes, minimalista, színtelen képi világban érhető tetten. Így A Kreml mágusa erőltetett fikciós kerete csak gyengíti a részletekbe menő aktuálpolitikai kommentár hatását. Pedig a film akkor működik leginkább, amikor képes némi keserű emberséget vinni a személytelen történelmi magyarázatokba – például Putyin egy átlagos napjának ismertetésén keresztül. Assayas kezei között ugyanakkor a keleti rezsim csupán egy bemutatásra szoruló egzotikummá válik, amit a nézők egyre inkább megérthetnek, mégsem élhetnek át az érzékletes megoldásoktól mentes történet előrehaladtával.
