Az idén 13 éves Friss Hús – minthogy 2025-től Oscar-kvalifikálónak minősül – felnőtt, ám alkotói, szervezői és látogatói továbbra is gyermeki lelkesedéssel fesztiváloznak.
Nagyobb név, több nevezés, több munka, nagyobb felelősség – hogy mi kerül a nemzetközi figyelem fókuszába, mi teszi fel a rendezőt, az országot, a régiót a térképre, az olyan ügy, melyhez képest bizonyos kevésbé jelentékeny próbálkozások – s ezek képviselik a többséget – hobbinak tetszenek. A formai és tartalmi vonások regionális–nemzetközi oppozíciója a figyelmet inkább a tematika felé tereli: van-e műfaja „az ilyen” filmeknek, s ha van, pontosan mi szervezi meg ezt a műfajt.
A rövidfilm nem műfaj, legfeljebb annyiban, hogy a Friss Hús látogatóinak ez (is) műfaja – lesz-e műfaj abból, hogy a filmek hirtelen abbamaradnak, amikor épp rájuk hangolódunk? Aligha, elvégre – a rossz nyelvek szerint – ez a hazai nagyjátékfilmeknek is épp annyira sajátja. Eggyel biztosabb támpont, hogy nemeknek, korosztályoknak, társadalmi rétegeknek vannak (kedvelt) műfajai: mondhatnánk, hogy a rövidfilm általában a fiataloké, hiszen egyelőre életük története sem túl hosszú, de annál nagyobb lehet meglepetésünk, amikor egy-egy idősebb alkotó filmje egész más területekre kalauzol. A hazai rövidfilm általában véve mégis fiatalos és lendületes, akkor is, ha nem akar az lenni. A továbbiakban a 2025-ös Friss Hús élőszereplős magyar versenyfilmes blokkjai alapján járom körbe a fiatalos filmek jellemző és rendre visszatérő témáit. (Csak szőrmentén érintem az animációs, valamint azokat az én perspektívámból egyedinek mondható filmeket, melyek nem csatlakoznak egyik, általam az idei felhozatalban megfigyelt irányvonalhoz sem. Itt említhető pl. az Ugar [r. Nagyistók Edit] és a The Spectacle [r. Kenyeres Bálint], melyek nagyobb eséllyel találnának párt maguknak több fesztivál felhozatalát áttekintve. Emellett néhol, tematikusan indokolt esetben utalok más blokkok felhozatalára, néha a nemzetközire is.)
Szerelemfilmek
A Barátságunkról ennyit mondhatok-ban (Gál András) két barát beszélget magyarosan bájos, a Baljós árnyakat idéző, mintegy a „friendzone” tűzszünetének békéjét valós térbe kiköltöztető zöld mezőben; a lány játékba kezd, csalogatja a szerelmi panaszokat soroló fiút, majd egymásra henterednek, de közbeszól a kiborult ebéd. A Két felnőttben (Szántó Fanni) ajtódeszkaként áll a kommunikáció és a szerelmi előtörténet problematikája a fiatalok közé; az Április huszonhétben (Hatházi Rebeka) rendőrségi igazoltatás zavarja meg a szerelmet csírázásában. Gál András filmjében az ebéd deréktájon, ágyék körül kenődik a srác ruhájára, Szántó Fanninál és Hatházi Rebekánál „mellékhelyiség” az események színhelye.
A szerelmet a banalitás véletlenjei lehetetlenítik el, melyek szimbolikusan nemi szervek, az altesti régió felé mutatnak. A Gál-film fiú főszereplője úgy kap magához, mint Forrest Gump, de erekció helyett paradicsomos feltét a kínos pillanat tárgya. Hatházinál közterületen könnyít magán a lány, ami így a kényszerkacérság voyeurizmusával támogatja az épülő romantikát. Szántó Fanni filmjében „ajtót kell törni a lányra”, de ami formálisan nemi erőszak is lehetne, itt konszenzuálisan, közös erőfeszítéssel történik.
Ezek a filmek a vonzalom és szerelem lehetőségfeltételeit kutatják. Közéjük sorolhatjuk az Átmeneti központi probléma c. alkotást (Szoták Gergő) is, mely szimbolikusan kevésbé direkt ugyan, de megőrzi a kukkolás és az abszurd (irreális) kacérság momentumát. A Wish You Were Ear (Balogh Mirjana) a testi tapasztalás és testi lét, testbe vetettség filmesztétikailag több mint aktuális (lásd: Vincze Teréz: A látható ember 2.0) szimbolikájával, a testrészcsere mint kölcsönös trauma képével mesél ugyanerről, bár lényegileg a később tárgyalt szakításfilmek közé illik. Ugyanitt említhető a Denisa (Tóth Kristóf Zsolt) is, mely különös pótapa-pótlánya premisszával dolgozik, illetve az Élő kövek (Ladányi Jancsó Jákob), amely pszichológussal cseréli fel az idős férfi karaktert, és leginkább a szerelem (úgy is mint biztonság) lehetetlenségéről mesél.
A szerelmi lehetőségesztétika e fiatalos verziója sajátos opponense, érettebb, de gyámoltalanabb – azt is mondhatnánk, koraérett – formája annak, amit a fesztivál nemzetközi Queer Dreams-válogatása mutatott. Olybá tűnik, az „alternatív szexualitás” narratívái a tiltott szerelem intézményét újítják ki, és a lelki beteljesedés problémáit éppúgy áthidalják, megússzák, mint a „heterofilmek” jellegzetesen dekadens vagy kiégett történetei. A „Queer-filmek” forgatókönyvei forradalmasítják a pornófilmes dramaturgiát: az elképzelhető összes társadalmi, vallási, regionális stb. kontextusból kilyukadnak egy nem hagyományos szexuális aktushoz.
A szakításfilmek azt dolgozzák ki, ami a fentebb elemzettek után jön: a tartós kapcsolat, a fenntartható viszony, a produktív együttlét lehetőségfeltételeit. A Most ez van (Sándor Lili Dorottya) a Rám csaj még nem volt ilyen hatással (Reich Péter, ’94) korszerű verziója is lehetne, bár az aligha szorul korszerűsítésre. A párkapcsolatmodellek kőkonzervatív koncepciójában a férfi szedi fel a nőt, így a férfi dolga a felszedés sikerével véget ér, a nőé ellenben ott kezdődik; a filmben a fiú (már?) nem kezdeményez, a lány (még?) nem tart fenn, randizni tudtak, együtt lenni nem tudnak. Sólyom Kristóf 2023-mas Talált tárgyakja is (melyet idén szintén vetített a fesztivál) hasonló képet fest (lehetőségfilmként) a fiatalok elvárásairól és kvalitásairól: a film elején régimódi motelos légyottot tervez a két fiatal, de mivel ehhez már személyi is kell, megriadva elviharzanak. „Ahogy a mai fiatalok képzelik” – a régiek romantikus komédiáinak és melodrámáinak mitikus évődésében felnőtt generáció. Ezt differenciálja tovább az Ide-oda (Fárizs Mihály), melyben az egymás mellett kitartó, egymásba befektető párkapcsolati fejlődés defektusa, a randizgatás hisztérikus kísértete lökdösi alternatívák között ide-oda a főszereplőt.
A szerelmi lehetőségtörténetek közötti homályzónaként tartható számon a Meg fogsz ölni egy őzikét! (Varga Anna Boglárka), mely a csillagos ég végtelenjébe utalja ki, és ezzel kvázi a nézőre hárítja át annak kiötlését, kikövetkeztetését, hogy az ábrázolt viszony vajon tovább lép-e a házasság kihívásainak narratívái felé (melyeket idén a Lilláéknál [Lukács Gergely] képvisel), vagy visszaesik a korábbi, esetleg egy még nem látott kategóriába. A Softenerben (Kereszty Róza) egy szakítás előszelét érezzük, amennyiben a felek lejátszottnak tekintik a fontos vitákat, előfeltételezik egymás válaszait, és passzív ármánykodással igyekeznek befolyásolni egymást. A film a Barátságunkról… és a Két felnőtt eszközeivel fordul a probléma felé, a felgyűlt energiák erőszakos-erotikus kisütésén át, ahol percről percre nehéz eldönteni, bántó vagy szexi harcot lát az ember; emellett annyiban is a lehetőségfilmek eszközeivel van dolgunk, hogy az egyik pasiról a másikra átruházott fürdőnadrág ismét kilátásba helyezi az altest szimbolikáját. A díjnyertes Dögsúly (Komáromy Bese) egy filmben lép át a lehetőségfilmekből a homályzóna narratívái közé: a számtalan sikertelen kísérlet után sikerül kizárni az egyéjszakás kaland démonát. Az első csávó, akivel sikerült nem szexelni, csak lefeküdni még aznap, amikor először találkoztak, nem minősült át reggelre taszító és bűzölgő emberhulladékká, akinek legszívesebben egyből ajtót mutatnánk.
Haverfilmek
A férfibarátságot a párkapcsolatnál stabilabb, míg a nőit instabilabb, megbízhatatlanabb formának fogja fel a sztereotipizáló közgondolkodás. Miért kell egyes emberi viszonyokat és kapcsolatokat fenntartani, míg másokat elég hagyni, és – mint Fodor Ákos mondja – nézni és nézni, míg csak gyönyörű nem lesz, miért tud valami csírázni, sarjadni és beérni, míg mást szerkeszteni és kotyvasztani kell? Miért nem kísértenek mindenkit démonok?
Tóth Kristóf Zsolt Túlpartjában a barátság időn és téren, problémákon és kihívásokon túli állapot, nem ilyen vagy olyan, hanem van. Átúszni a Dunát és akár a Fekete-tengerig lesodródni vele – oly mindegy, elvégre nincs miről lekésni! A Kilépőben (Tóth Gergely) is egy barátság vízválasztója a fő téma, ám itt a páros nem együtt vág a mitikus princípiumnak: egyikük a partot pártolja, így helyezve szembe a Balaton mint a gyerekkor helyszíne, mint kiterjesztett anyaméh képét a két lábbal a földön járó és a felnőttség felé határozott, eltökélt léptekkel törtető szemlélettel. Vidék és város, pajta és egyetem oppozíciójáról később ejtünk szót, e sajátos tematika előszelét mindenesetre már itt érezhetjük.
A Kutyaszív (Hidegkuti Kardos Luca) párosának tájhoz való viszonya olyan, mint a Kilépő szereplőinek vízhez való viszonya: lappangó ellentéteik és barátságukból kifelé mutató vonásaik randevúhelye. A Kutyaszívben Anna az, akivé a Kilépő Tibije válik pár év múlva, s Zoli a maradó, kutyaszívű Eszter megfelelője. A Kilépőben szétválnak a barátok, a Kutyaszívben újra találkoznak; a különlét pillanatait aszimmetrikusan a városi, egyetemi környezetre fókuszáló szerelemfilmek és szakításfilmek dolgozzák ki.
A Ne nézz a napba (Kisházy Eszter) élezi ki a szerelem–barátság kérdés eldöntendőségét. A friss szakítás után lévő karakter jobb szeretne a barátság demilitarizált zónájába megtérni, beváltani az azt megpecsételő testvérnyaklánc ígérte egymásnak nyújtandó támogatás és biztonság kreditjét, míg barátnője épp új párkapcsolatában merítkezne meg. Eleinte úgy tűnik, engedi az új párt kibontakozni, majd utánuk szalad a vízbe, és elvonja barátnőjét a jövevény pasitól, a partmenti erotikus lötyögések felől a megmerítkező régi barátság régiói felé invitálja.
A Kilépőben is elváltak egymástól motivációs és emocionális kontinensek, hogy különös túlpartokon más világokkal egyesüljenek. Tibit a túlparton tárt karokkal várja új közege, és Zoli a leúszandó táv felénél hirtelen elengedi, vita és kérés nélkül megbékél egy ki nem robbantott háború kompromisszumdiktátumával. A Ne nézz a napbá-ban ki kell robbantani a háborút a re(ve)latív, és onnantól kezdve féltve őrzött béke előállításához.
A haverfilm mint nosztalgiafilm áll elénk a Majdnem (Zseni Márton) képviseletében, ahol az új közeg kavalkádjába lép be hirtelen a régi idők szellemeként a hittantanár. Tartják-e a kapcsolatot a régiekkel, tudnak-e erről, arról, amarról a srácról, mit csinál, mivel foglalkozik? Hogy kallódnak el mély viszonyok és nevetséges szerelmek – hogyan tűnik el épp az idő, amire majd egy madeleine-be harapva emlékszünk vissza? Az eltűnt ismeretségekkel a Tarkovszkijtól ismerős visszafordulások és tudatfilmes futó pillantások szentimentalizmusa vet számot.
Hazatérésfilmek
A Budapest, 10:25 (Nagy Dániel) az eltávozás lehetőségfeltételeit kutatja, és arra jut, hogy innen nem lehet elmenni – de nem siránkozunk annyira efölött. Merő lustaságból nem mennénk el? Elhisszük, hogy egyszer a busz, majd a kalauz, aztán a kocsi? A Majdnemben egy múltidő tűnt el, melyet örökre hátrahagytak, itt egy jövőidő tűnik el, melyhez, mint valami furcsa rémálomban, hiába kapálózunk, nem jutunk közelebb.
A mai magyar filmekben a fiatalok vidékről Budapestre, s Budapestről nyugatra mennek. Ebben a sorrendben visszafelé tekintve mindenkori vidékké minősül át az éppen elhagyott térség. Budapest az Berlinhez, Londonhoz vagy A Nyugathoz képest általában, mint hozzá képest egy vidéki kis- vagy nagyváros, esetleg község vagy falu. A haverfilmekben még gőzölög a szerelmesfilmekben már jellemzően kihűlt vagy túlfűszerezett elvágyódás levese. A Kilépőben Tibi épp belefut azok karjába, akik más néven és más időben a Most ez van képlete szerint elhagyják majd, hogy aztán a Jobb levegő (Incze Kata), a Világvége (Hajmási Péter) vagy az Arturia (Kőváry Dániel) forgatókönyvét követve visszatérjen gyökereihez, esetleg továbblépjen egy újabb, nagyobb, urbánusabb város irányába.
Ismétlődő, variálódó történeteket tanulmányozva az ember óhatatlanul meg-megsejt területeket, melyeket még nem fedezett fel a műfaj vagy egyik-másik irányzat, műveket, melyeket még nem rendeztek meg. A Jobb levegő a vidék/város-, hagyomány/karrier-tengelyek egymásra illesztéséből adódó koordinátarendszerben, számtalan kudarcos elvágyódássztori, valamint a bukás pillanata előtti relatív megbékéléskor elvágott film után végül is elhozza a végleges(nek induló) visszatérés rettegett narratíváját. A karrierkrízis visszavisz vidékre, a „filmszakma kurvájává lett” kiégett felnőtt szembesül a soha fel nem nőtt, tehát a cinizmusig soha el nem jutott ember banalitásával. Összeházasítható-e bukás tanulsága az el sem vágyódás defektusával?
A Világvégében párkapcsolati probléma keretezi az anyához való hazatérést, a gyerekké való visszaminősülés eseményét, és a kortárs nyugati filmgyártás egészénél korszerűbb és érzékenyebb formában prezentálja, hogyan hurcoljuk régi viszonyaink hibás és nem kívánt szokásait új viszonyainkba. Katának és a filmben csak említés szintjén szereplő párjának bizonyára nem volt meg a Softenerben mutatott egyszerre erőszakos és erotikus, feszültséglevezető-krízisoldó birkózása, hogy legalábbis még egy családi vacsora erejéig egyben maradjon a kapcsolatuk.
Az Arturiában és a Mobil kisállat elhamvasztásban (Kapás Tibor Albert) egy örökséggel kell számot vetni. Fentebb jellemvonásokat, gondolatokat, viselkedésmintákat kaptunk kézhez felmenőinktől, itt hivatást, hobbit, érdeklődési területet. A hazatérésfilmek egyszersmind egyfajta örökségfilmek, melyek a kulturális hagyomány színét és fonákját analizálják. Az Arturiában emlegetett apafigura zenei érdeklődése egyfajta fonák, kilógó lóláb, amit a benne emberséget kereső megragadhat. Hogy teremthetnek kapcsolatot apák és fiúk életen innen és életen túlról? Leporoljuk a régi eszközöket, és nem csak a hátráltató, visszahúzó, de felemelő, útnak indító és inspiráló tulajdonságokat is magunkkal viszünk, nem csak hibáztatni tudunk kudarcainkért, de eredeztetni is sikereinket.
Átadták a 13. Friss Hús díjait
A fesztivál első Oscar-kvalifikáló kiadásán két magyar film, a Dögsúly és az Üvegház kerüt egy lépéssel közelebb került az Oscar-nevezéshez; erdélyi alkotókat is díjaztak.
Nem vesz zsákbamacskát, aki a Friss Húsra megy. Jóllehet ilyen állítást csak jóval több film áttekintése után lehetne tenni, megelőlegezhetjük, hogy a fenti néhány kategória és történeti mintázat – ha elő is fordul, hogy nem egyeduralkodó – markáns és jellemző. De miért nézze az ember mai pályakezdő filmesek alkotásait, amikor ott van Hollywood? – Hollywood sajnos nincs többé ott, és ha ott is van véletlenül, kellemetlenkedik és propagandisztikus. Őszinteségért, tehetségért és autenticitásért a mai filmrajongónak tekintetét az európai függetlenfilm (és Ázsia) felé kell fordítania, és meg kell nyitnia figyelmét a rövidfilmek előtt.
